Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - DISPUTA - Janics Kálmán: Két történelmi tanulmány a szlovákiai magyar kérdésről

sz. elnöki dekrétum {május 19.): az állam szempontjából minden magyart megbízhatatlannak minősít és vagyonát gondnokság alá helyezi. Érdekes a 6. paragrafus: „Magyar az, aki 1929 óta egy ízben magyarnak vallotta magát". A 12/45 sz. elnöki dekrétum minden magyar lakos mezőgazdasági ingatlanját elkobozza. Itt a 2. paragrafus határozza meg a magyarság kritériumát ugyanazon értelemben, mint az előbbi dekrétum. (Kiadták 1945. június 21-én.) A magyarok mezőgazdasági ingatlanjainak betelepítéséről a 28/1945 sz. elnöki dekrétum intézkedik (hatályba lépett 1945. július 20-án). Az egész magyar népcsoportnak az állampolgári jogokból való kizárását az 1945. augusztus 2-án közzétett 33/1945 sz. elnöki dekrétum rendelte el. Végül mindennek a megkoronázása: a 108/1945 számú elnöki dekrétum (1945. október 25.), amely minden magyar ingó és ingatlan vagyonát kártérítés nélkül elkobozza. Ez a csokor volna a jogi alapja annak, hogy „nem az egyoldalú kitelepítés formáját választották, hanem a Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcserét" — mint Zvara írja könyvének 50. oldalán. A történetírónak az a megjegyzése, hogy Csehszlovákia nem kapta meg a nemzetközi beleegyezést a transzfer megoldásba, igaz, de csak 1945. augusztus 2. óta. Addig a totális kitoloncolás programja volt napirenden jogi, gazdasági és szervezési szempontból előkészítve, hadműveleti tervekkel megalapozva. Az 1945 februárjától 1945 augusztusáig eltelt hat hónapot Zvara egyszerűen kiejti a történelemből, ezért ismételjük: 1945-ben a „lakosság- csere“ szó sem Moszkvában, sem Kossán, sem másutt nem hangzott el egészen 1945. augusztus 2-ig, addig a napig, amíg a kitoloncolás programja meg nem feneklett.

Zvara szívesen hivatkozik az 1945-ös év első hónapjaiban felvett jegyzőkönyvekre, helyi jellegű intézkedésekre vagy elvi határozatokra, amiket még nem hat át az általános magyarellenes izgatás szelleme. Sajnos, a szerzőt ki kell ábrándítanunk olyan értelemben, hogy ezeknek semmiféle történelmi jelentőségük nincs, és akkor sem volt, mert az irányvonalat a moszkvai konferencia és a kassai kormányprogram határozta meg, minden egyéb csak magánkezdeményezés.

A magyar népcsoport elleni rendeleteket abban a hitben hozták, hogy hatályba lépésüket a legrövidebb időn belül, a németekéhez hasonlóan, a teljes kitoloncolás fogja követni. Miután az egyoldalú transzfer terve az

első komoly akadálynál felborult, ésszerű lett volna a törvények magyar vonatkozású rendszerét valamilyen formában az adott valósághoz alkalmazni. Mivel ez nem történt meg, félmillió magyart három évre kirekesztettek a civilizációból. Nem volt számára kötelező népoktatás, nem voltak politikai jogai, sem sajtója, sem kulturális lehetősége, papíron még vagyona sem. Ha nem lett volna „feketén“ üzemben tartott rádiója, joggal eshetett volna kétségbe. Ebben a teljes politikai zsákutcában három évig labdája volt az egymás ellen küzdő és hazafiasságukat egymás ellen bizonygató szocialista és burzsoá politikai erőknek.

Egyik történetíró sem beszél arról, hogy volt-e a kassai kormányprogram magyar vonatkozású rendelkezéseinek ellenzéke. Sajnos, egyetlen mondatról sem tudunk, amit Szlovákiában a magyar lakosság védelmében papírra vetettek volna. Ezzel szemben a cseh országrészekben, ahol pedig a viszonyok cseh-német vonatkozásban sokkal kiélezettebbek voltak, akadtak, akik vállalva az árulás vádját, nyíltan elítélték a nemzeti kisebbségek kollektív üldözését. Például B. Vašek 1947-ben Irt A nemzetközi élet erkölcse (Morálka medzinárodného života) című könyvében a kollektív megtorlás elvét a „dzsungel filozófiájának" nevezi. (140. o. )31

A dolgozó kisember az eseményeket szubjektív érzelmei szerint értékeli, azt látja döntő körülménynek, hogy elveszik-e tehenét, malacát, elkergetik-e az ismeretlenbe, de nincs messzire néző szeme. Ezért, amikor jóvátételhez jut, túlteszi magát a viszontagságok emlékein. Az értelem azonban kénytelen a mélységekbe látni, akkor is következtet, ha nem akar, s aligha szabadulhat a lidércnyomástól egy-egy nagy politikai erőfeszítés melléktüneteinek a felszámoláséival, ha a történetírók nem mondják ki a végérvényes elmarasztalását, nemcsak a részletekre és azok következményeire (lakosságcsere, reszlovakl- zálás, „toborzás“ stb.), hanem elsősorban minden félresiklás ősanyjára, az általános transzfer (kitoloncolás) elvének a tény éré. A történetíróknak meg kell bélyegezniük a dolgozó kisemberek százezrei ellen alkalmazott korlátozások és az elnyomás reakciós jellegét. Juraj Zvara megtette az első lépést, amikor egyes hibákról és tévedésekről nyíltan beszélt, s elvárjuk tőle a második lépést is, amelyben több bátorsággal és igazmondással felfedi a teljes valóságot.