Irodalmi Szemle, 1968
1968/5 - Gál Sándor: Múmia a fűben
Gál Sándor múmia Fekszem a fűben. Vagy inkább abban, ami fű volt; a vegetáció második végletében, háromdimenziósán, vagy mit tudom én, hogyan. Néha megemelkedik velem a föld, vagy az ég szakad rám egy kicsit, néha elbillen minden, a fák meghajolnak, törzsük kificamodik, derékszöget alkot, s mögöttük mintha egykori matematikatanárom cingár árnykeze löködné a felhőnagy táblákat. Ilyen ez a nyár. A forró szél koszos újságpapírokat hord a hátán, s mintha ez volna egyetlen szórakozása, ide dobálja őket körém. Micsoda szemétdomb ez a vidék. Közép-európai színvonalon. Ez a legfelsőbb mércénk, életünk és céljaink kiteljesedése, álmaink netovábbja. Szervusz, legfőbb mérce, szervusz, kiteljesedés, szia, álmaim netovábbja... Valami nyomja a hátamat. Azt hiszem, barackmag. Jó kemény. Lehet, hogy tavalyi De az is lehet, hogy az idei termésből való. Akár ez, akár az, csak a lényeget érzem: nyomja a hátamat. De a föld nem hajlandó arrébb csúszni! Egy fenét. Neki teljesen mindegy. Azt szeretné, hogy én másszak odébb. Ez se valami értelmes gondolat. Hátha ott két barackmag lapul a fű, illetve a volt fű roncsai között?! Persze, az is lehet, hogy ez az egyetlen barackmag az egész környéken. Mindegy. Borzasztó közönyös itt minden és mindenki. Reggel óta heverek a fűben és gondolkodom. Azon, hogy miért vagyok itt, és miért nem másutt. Fantasztikus, igaz? Gondolkodom. Főleg azon, hogy miért vagyok egyedül, mikor a filozófusok s a tankönyvek szerint az ember nevét viselő parazita társas — s mi több! — társadalmi lény. Csakhogy én azt nem hiszem. Sőt tagadom. Magam vagyok az élő cáfolat. Azt nem mondom, hogy unatkozom, mert ha mondanám, se volna igaz. Csoda tudja, hogy van ez. Az ember gondol egyet, és belefekszik a nyár közepébe, mintha az övé volna az egész. A víz, a madarak a rohadtra taposott fű s a rongyos ég. S erre azt mondja: ez a valóság. Meg azt is, hogy ez az élet. Közben nem csinál semmit, csak fekszik egy barackmagon, amely bután és oktalanul nyomja a hátát. Legalább egy lányt tudnék szerezni! Na, persze! Micsoda probléma! Lányt szerezni!... Mikor itt hevernek köröttem pucéran. Mit pucéran! Ügy öltözve, hogy mindent eltakarnak, s mégis úgy, hogy több látsszon, mint amennyi igaz belőlük. Nem érdemes, már látom, nem érdemes nekem ilyen helyre jönnöm. Dehát végeredményben mindegy, hogy ezt vagy azt gondolom, nem változik meg semmi. Miért is változna? A nyár nyár marad akkor is, ha beülök egy hűtőszekrénybe, vagy ha felmászok a Himalája legeslegtetejére. A bezárkózás vagy a felülemelkedés semmit sem old meg. Ezenkívül felesleges és ostoba időpocsékolás. S ha nincs így? Akkor se történt semmi. Vagyis? Csend. a fűben
