Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

— Maga még sohase szégyellte magát? — álltam elébe.

Elgondolkodott.

— De igen ... Egyszer.

— És miért?

— A falusi borbélynál történt, de már régen... Beültem a székébe, és visszaparancsolt ... Pedig én voltam a soron.

— Ezért?

— Nem, nem is ezért, hanem aztán az anyám is odajött, és én akkor sem akartam átadni a helyemet. Amolyan tizenöt-tizenhat éves suttyó lehettem. Ö cibált ki a székből. A fene a büdös parasztjába, hogy megmakacsolta magát, na, majd én adok neked, üvöltött rám ott, a boltban, mindenki előtt.

— Most is szégyenli?

— Már nem. ~

— És most magától is átadná a helyét?

— At.

— Akkor is, ha maga van a soron?

— Akkor is.

— Hát látja, ez disznőság.

— Micsoda?

— Hogy maga ilyesmibe belenyugszik. Pedig nem kellene semmibe se belenyugodni. Kitör a háború, és akkor minden megváltozik. A szégyen is eltűnik, akárcsak az a kon- zervgyáros... Éreztem, hogy össze-vissza beszélek, elkezdtem hát a tegnap tanult dalt dúdolni:

— A háború tartamára... És lesz vallásszabadság.

De Géza bácsit a hamis éneklésem se hozta ki a sodrából. Folytontermő szamóca bokrait nézegette, amelyek közül kíváncsian kandikáltak ki a fehér csillagvirágok, alattuk lapultak a parázsszínű gyümölcsök, mintha csak apró kígyók nyújtogatnák a nyelvüket.

— Úgy látszik, magát a szamóca jobban érdekli, mint a vallásszabadság meg mint a háború.

Beleegyezőn bólintott.

Elhatároztam, hogy Géza bácsival nem fogok többet vitatkozni, azonnal sarkon for dúlok, és úgy itthagyom, mint szent Pál az oláhokat. Már menet közben ért utol az öreg kertész mormogása.

— Nekem mindegy, hogy milyen vallású vagyok... Még az se baj, ha hollandus lennék... A hollandusok is termesztenek tulipánt, én is.

Nyelvemen volt az ellentmondás, de lenyeltem. Ügy sincs igaza. Eszembe jutottak a törökök és Nándorfehérvár... Semmi se lehet mindegy, mindenki áll valahol, mindenki tartozik valahová. De egyszeriben ez a hovatartozás bennem is bizonytalanná vált. Hová tartozom én? Alighanem Irma asszonyhoz. A krizantémhoz, tőle kapok töpörtyűt, csokoládét, új ruhát. És hová tartozom még? Iskolás szövegeket ismételgettem magamban, de minden mondat idegenül hangzott. Egyszerűen nem értem a világot. Kész vadember vagyok. Imádkozni is elfelejtettem. De minek is imádkoznék? Az intézetben eleget térdepeltem, és milyen hideg volt a templom köve! Csak a tömjénszagot szerettem, s néha jólesett félálomba merülten hallgatni, ahogy a litániák monoton fohászkodása a fülembe duruzsol: „Tiszteletes edény, ájtatosság jeles edénye, Titkos értelmű rózsa, Dávid tornya, Elefántcsont torony, Aranyház, Frigy szekrénye, Mennyország ajtaja, Hajnali csillag, Angyalok királynéja, Próféták királynéja, Apostolok királynéja, Szentséges olvasó királynéja...“ Aztán az egyik fiú, aki rózsafűzéreket tudott javítani, mindenféle más homályos dolgokkal is üzérkedett, rajtakapták és kicsapták az iskolából. Igen, a délutáni litániáknak magasztos volt a hangulata, a mormoló zsolozsma egyre hangosabban szárnyalt, és azok a különös szavak egy különös, elérhetetlen asszonyt dicsértek... Mégis jó imádkozni, de valakihez, aki van. Mondjuk, egy fekete tulipánhoz. A főorvos-szakács azt állítja, hogy lakik a házukban két cuki nő. Az egyik közülük a fekete tulipán. Ö az Elefántcsont torony, a Hajnali csillag, Frigy szekrénye, Mennyország ajtaja.

Délután a városban kószáltam, és a litánia lányait kerestem. A házra emlékeztem, de hiába ácsorogtam körülötte, nem volt szerencsém. Másnap nem mehettem, a kertészetben sürgős munka akadt, díszcserjék gyenge hajtásait kellett lenyirbálnom. Harmadnap azonban újból ott álltam a kapuval átellenben, s megint eredménytelenül. Talán hazudott a szakács, nem is laknak itt azok a lányok, de őt se láttam, ismeretlen emberek járnak ki és be, egyikük-másikuk gyanakodva végigmért, ilyenkor mindig elszégyelltem magam és odébbálltam. Sokáig azért se bámészkodhattam, mert a virágboltot is fel kellett keresnem. Irma asszony elvárta a látogatásaimat. Nekem azonban egyre kevésbé tetszett a horgolt függönyű szoba meg az ágyon terpeszkedő alvóbaba, amely szemérmetlenül kileste a szeretkezéseinket. Néha megpróbáltam a litánia sza-