Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

szokatlan és ami a társadalom íratlan törvényeivel ellentétben áll, vétségnek számít. Mi értelme az életnek, ha tele van alakoskodással, a polgári együttélés számtalan hazugságával, és tetejébe még örök veszéllyel fenyeget? Az elgépiese- dő lét óhatatlanul lázadást szül, fel kell rúgni a hazug konvenciókat, ott kell hagyni a szellem begyepesedését fenyegető kényelmes életformát, ki kell lépni a megutált társadalomból, kivonulni belőle egy szigetre, a lelki és fizikiai magányba vagy a hasonszőrűek közé.

Itt már többről van szó, mint arról, hogy a környező polgári világ megrökönyödjön — az értelmetlen világ ellen értelmetlennek tetsző üvöltéssel fel kell lázadni, üvöltve fel kell rúgni a konvenciókat, a szónak és a zenének a kétségbeesés diktálta új tartalmat és új formát kell adni.

A beat nemzedék idegenkedése tagadásra épült, és világképe negatív, „a- mely maradéktalanul elutasítja a "hivatalos Amerika társadalmi értékrendjét, esztétikai hagyományát és mindennapi életformáját... A beat nemzedék vágyképe elsősorban nem társadalmi állapot. Nem törik a fejüket a társadalom intézményapparátusának, szokásrendszerének, Ideológiájának olyan átalakulásán, amely tételesen megfogalmazható és gyakorlatilag kivitelezhető változásokat eredményezne az Egyesült Államok mat szerkezetében. A beat nemzedék eszménye a harmonikus lélekállapot, az egyéni zavartalanság és zavarhatatlanság. A társadalom azért rossz, meri mechanizmusrendszere részeire bontja, kiüríti a személyiséget. De a külső, társadalmi kötöttségek lebontása után meg kell teremteni az egyéniség belső pszichikaiét ikai-esztétikai szabadságát is, meg kell szüntetni a tételes ideológiák, a mindig dogmákban tetőződő gondolatrendszerek és hagyományok uralmát. A legfőbb beat hitvallás ezért: az egyénre szabott, önálló gondolkodás, pontosabban meditá- lás, az ön-érlelés lelkiállapota, a szüntelen töprengés feladatvállalása, amely azonban nem kifelé, nem a külvilágra Irányul, hanem passzív, legfeljebb önalakító." (Sükösd)

A kötet kitűnő válogatásban és kitűnő fordításokban közli a beat legjelesebb költőinek a mozgalom eszmeiségét, útkeresését és nihiljét pregnánsan kifejező verseit. Allen Ginsberg Üvöltését, a mozgalom programversét egészében hozza a kötet, s az édesanyja emlékének szentelt Kaddisnak, a halotti imának egy döbbenetes erejű részletét, melynek torz és szertelenül kusza, gyakran értelmetlen képeitől nem vitatható el, hogy költő vizionálta őket. Vallomás ez, látomásokba foglalt önéletrajz, melyben pokoli félelmek, halállal hadakozó rémképek keverődnek konkrét tényekkel és him- nusztalan, menny nélküli, de mégis eget ostromló istenkereséssel.

Hasonló fogantatásúak Gregory Corso versei, Jack Kerouac Kórusai, valamint Lawrence Ferlinghetti Az elme vidámparkja című poémájának részletei. Ferlinghetti a költőt akrobatának képzeli el,

„Aki rendületlenül kísérti a képtelent

s a halált akármikor ha publikum akadtán a fejek fölött mutat mutatványt a költő mint az akrobata

magasba hág a rímeken ahol villog művészete dróthuzala szemsugarak közt ingadozón nekivág alatta arcok tengerárja míg várja hogy bejárja

útját a nap túloldalára és ott bokázik szédítő

cselesen új figurát mutogat a legmutatósabb kunsztokat"

Ahol az értelem már nem tudja követni metaforáinak parttalan áradását, ott sem szabadulhatunk hasonlatainak és absztrakt képeinek szuggesztív hatásától. A Morris Graves felsebzett vadonéban be- vérzett hőszín szárnyú „lélekmadarak“ lakoznak, szakállas szirtisasok és vak madárkák énekelnek üvegmezőkben, „holdkóros hattyúk, fölhevült gúnárhadak és tőrbe ejtett kócsagok, üszkös uhuk s büszke galamb-szimbólumok, hajnalpiros halak, hegyek közt fészkükre rívó gépiesek és csonttollas hímek“ párzanak a levegőben.

Másutt is, csaknem minden versében ilyen fékezhetetlenül áradnak látomásai, s a többi költő is vizionál, minden realitástól elvonatkoztatott képekben és metaforákban fejez ki valami megfogha- tatlant, egy életérzést, amely homályos, tele van jelképes szóvirágokkal, amelyektől törten ős fojtottan ki-kicsap a magányra vágyó remete lázadó hangja. Ez a lázadás mindvégig absztrakt, és mert nincs határozott célja, elerőtlene-