Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

szokatlan és ami a társadalom íratlan törvényeivel ellentétben áll, vétségnek számít. Mi értelme az életnek, ha tele van alakoskodással, a polgári együttélés számtalan hazugságával, és tetejébe még örök veszéllyel fenyeget? Az elgépiese- dő lét óhatatlanul lázadást szül, fel kell rúgni a hazug konvenciókat, ott kell hagyni a szellem begyepesedését fenye­gető kényelmes életformát, ki kell lépni a megutált társadalomból, kivonulni be­lőle egy szigetre, a lelki és fizikiai ma­gányba vagy a hasonszőrűek közé. Itt már többről van szó, mint arról, hogy a környező polgári világ megrökö­nyödjön — az értelmetlen világ ellen értelmetlennek tetsző üvöltéssel fel kell lázadni, üvöltve fel kell rúgni a kon­venciókat, a szónak és a zenének a két­ségbeesés diktálta új tartalmat és új formát kell adni. A beat nemzedék idegenkedése taga­dásra épült, és világképe negatív, „a- mely maradéktalanul elutasítja a "hivata­los Amerika társadalmi értékrendjét, esztétikai hagyományát és mindennapi életformáját... A beat nemzedék vágy­képe elsősorban nem társadalmi állapot. Nem törik a fejüket a társadalom intéz­ményapparátusának, szokásrendszerének, Ideológiájának olyan átalakulásán, amely tételesen megfogalmazható és gyakorla­tilag kivitelezhető változásokat eredmé­nyezne az Egyesült Államok mat szer­kezetében. A beat nemzedék eszménye a harmonikus lélekállapot, az egyéni za­vartalanság és zavarhatatlanság. A tár­sadalom azért rossz, meri mechanizmus­rendszere részeire bontja, kiüríti a sze­mélyiséget. De a külső, társadalmi kö­töttségek lebontása után meg kell te­remteni az egyéniség belső pszichikai­ét ikai-esztétikai szabadságát is, meg kell szüntetni a tételes ideológiák, a mindig dogmákban tetőződő gondolatrendszerek és hagyományok uralmát. A legfőbb beat hitvallás ezért: az egyénre szabott, ön­álló gondolkodás, pontosabban meditá- lás, az ön-érlelés lelkiállapota, a szünte­len töprengés feladatvállalása, amely azonban nem kifelé, nem a külvilágra Irányul, hanem passzív, legfeljebb ön­alakító." (Sükösd) A kötet kitűnő válogatásban és kitűnő fordításokban közli a beat legjelesebb költőinek a mozgalom eszmeiségét, út­keresését és nihiljét pregnánsan kifejező verseit. Allen Ginsberg Üvöltését, a moz­galom programversét egészében hozza a kötet, s az édesanyja emlékének szen­telt Kaddisnak, a halotti imának egy döbbenetes erejű részletét, melynek torz és szertelenül kusza, gyakran értelmet­len képeitől nem vitatható el, hogy köl­tő vizionálta őket. Vallomás ez, látomá­sokba foglalt önéletrajz, melyben pokoli félelmek, halállal hadakozó rémképek keverődnek konkrét tényekkel és him- nusztalan, menny nélküli, de mégis eget ostromló istenkereséssel. Hasonló fogantatásúak Gregory Corso versei, Jack Kerouac Kórusai, valamint Lawrence Ferlinghetti Az elme vidám­parkja című poémájának részletei. Fer­linghetti a költőt akrobatának képzeli el, „Aki rendületlenül kísérti a képtelent s a halált akármikor ha publikum akadtán a fejek fölött mutat mutatványt a költő mint az akrobata magasba hág a rímeken ahol villog művészete dróthuzala szemsugarak közt ingadozón nekivág alatta arcok tengerárja míg várja hogy bejárja útját a nap túloldalára és ott bokázik szédítő cselesen új figurát mutogat a legmutatósabb kunsztokat" Ahol az értelem már nem tudja kö­vetni metaforáinak parttalan áradását, ott sem szabadulhatunk hasonlatainak és absztrakt képeinek szuggesztív hatásától. A Morris Graves felsebzett vadonéban be- vérzett hőszín szárnyú „lélekmadarak“ lakoznak, szakállas szirtisasok és vak madárkák énekelnek üvegmezőkben, „holdkóros hattyúk, fölhevült gúnárha­dak és tőrbe ejtett kócsagok, üszkös uhuk s büszke galamb-szimbólumok, haj­nalpiros halak, hegyek közt fészkükre rívó gépiesek és csonttollas hímek“ pár­zanak a levegőben. Másutt is, csaknem minden versében ilyen fékezhetetlenül áradnak látomásai, s a többi költő is vizionál, minden reali­tástól elvonatkoztatott képekben és me­taforákban fejez ki valami megfogha- tatlant, egy életérzést, amely homályos, tele van jelképes szóvirágokkal, ame­lyektől törten ős fojtottan ki-kicsap a magányra vágyó remete lázadó hangja. Ez a lázadás mindvégig absztrakt, és mert nincs határozott célja, elerőtlene-

Next

/
Oldalképek
Tartalom