Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról (1961—1967) I.
Az Urob mi more című regényben külső események egész sorával akarja a regény főhősét személyiségére eszméltetni. A fiatal hősben kavargó káosz ködös, zavaros; nemcsak a regéliyhős, maga a szerző sem képes úrrá lenni rajta. E két regény alapján ítélve Jarošban még nem alakult ki valami határozott emberkép, átfogó életfelfogás, csak tapogatózás ennek irányában. Az Urob mi more hőse például elemi fokon tépelődik ember és világ, ember és ember viszonyának, kölcsönös hatásának kérdésein. Ján Jnhanides viszont Magánélet (Súkromie) című, 1963-ban megjelent első elbeszéléskötetében mint kész író mutatkozik be, sajátos világképpel, emberszemlélettel, akinek nincs szüksége sok külső esemény leírására ahhoz, hogy kifejtse alakjai világát és drámáját. Rendszerint testi vagy lelki betegség és egészség elhatárolta vagy csak egyszerűen valamilyen alapvető különbségtől eredő szférákban látja az embereket, két parton, amelyek közt állandó a kapcsolat (éppen különbségük kapcsolja őket össze), mégsem találkozhatnak. A könyvben feltárt öntörvényű „magánéletekben“ tehát az események belül folynak, s a világhoz és egymáshoz való kapcsolatuk is belülről fakad. A túlsó parton — a rákbeteg férfi (Potápača priťahujú pramene mora), az emberi hűség megszállottja (Postoj), a másvilágról megidézett férj (Súkromie) vagy egy gonosz korcsemberhez láncolt kalaposnő (Kráska a výlet) partján — hiányzik a makacs élniakarás, számukra az élet tartós, néma dráma, de több bennük a tisztánlátás és több a ragaszkodás is az élet értékeihez. Lakóit ugyanakkor erős szálak kötik az innenső parthoz: nyüzsgölődő, önző érdekeket, örömöket hajszoló társaikhoz (feleséghez, húghoz, férjhez) és általuk az egész alaktalan világhoz. A két part között folyó szüntelen dialógus által az elbeszélésekben egyrészt terek és távlatok nyílnak a drámai mondanivaló elmélyítésére, másrészt létrejön a belső kompozíció dinamikus egysége. Az elbeszélések többsége valóban jól, némelyik kitűnően érzékeltetett dráma. A Postoj például a csend és az elhallgatás eszközeivel a maga nemében remekül alakítja ki egy súlyos tragédia légkörét. Ahol viszont nincs meg a kapocs, a két part szoros, de mértéktartó viszonyítása, ott csak üres zűrzavart, beteges egysíkúságot találunk. Ilyen a kötet Nerozhodný című elbeszélése. Vincent Šikula eredetileg költőként indult. Prózai kötettel — egyszerre kettővel (Možno si postavím bungalow és Na koncertoch sa netlieska) — 1964-ben jelentkezett. Szlovák és cseh kritikusai úgy vélik, hogy Šikula az ún. lírai próza sajátos művelője. Szerintem Šikula írásai nem ebbe a kategóriába tartoznak. Šikula epikus, műveinek a lírához és általában a költészethez úgy van köze, mint minden ihletett művészi megnyilatkozásnak: költött valóságot, műalkotást hoz létre. Különösen későbbi kötetei — róluk a továbbiakban lesz szó — győznek meg erről. Šikula írásműveinek színtere — mint ideje és terjedelme is — igen szűk: a nyugatszlovák falu, Šikula szülőföldje. (Šikulán kívül csak Chudobánál és Kováőiknál figyelhető meg az a képesség, hogy alakjaikat rögzíteni tudják a tájban és a tájat alakjaikban.), de ezen a parányi színen az univerzumot idézi meg. Šikula számára sokfajta valóság létezik, és ez mind eleven valóság, amelyben ő mindben otthonos, és amelyekből soha semmi sem vész el. Az időt nem a pillanatban, hanem folyamatosságában, dimenzióiban ábrázolja. Gyöngéden, ahogy a madár érinti röptében a vizet, megérint ő is egy-egy régi dolgot, amely az érintés nyomán élő, jelenbe nyúló valósággá válik, amelynek a jövőben is van folytatása. Az 1964-ben megjelent első két könyv — a gyermekkor és a katonáskodás önéletrajzi motívumaival — szárnypróbálgatás. Az univerzum Šikula-féle berepülése, kezdetlegesebb fokon, bennük is felismerhető. Tárgyukat szinte lehetetlen ismertetni; írásai azt a született elbeszélőt sejtetik, aki egyetlen dologról is csak úgy tud szólni, hogy az akarva- akaratlanul polifoniává teljesedik. (Folytatjuk)
