Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - Czine Mihály: Erdélyi János emlékezete

közösségért tesz, amit tehet. Védi a főiskolát az abszolutizmussal szemben, s a korszerűsítésén fáradozik. Még arra is gondol, hogy Patakon kórház legyen és csatorna. S nem adja fel tudományos törekvéseit sem. A költő már elhallgatott benne, Patakon a gyűjtés is nehéz, és a kritikai munkának is sok akadálya van. De a csend jó a böl cselőnek: az 50-es évek közepétől mindinkább a filozófia felé fordul. Bölcseleti munkáiban is azt folytatja, Hegelből kiindulva, amit népköltészeti és esztétikai írásaiban: népe szellemének és lelkivilágának a megismerését. Vallotta, hogy a gondolkodásnak általánosnak és egyetemesnek kell lennie, az érzelmekre és képzelőerőre támaszkodó romantikus közgondolkodást az értelmi vizsgálódásra alapozott tudományos műveltségnek, a filozófiailag elmélyített önismeretnek kell fölváltania.

Irodalmunkat filozófiai szempontból Erdélyi János vizsgálta először. Kritikai megjegyzéseiben nemegyszer tévedett, a művészeti értékekre olykor tompa volt a hallása, de elvei mindig magasak voltak, s következetes küzdelmet folytatott a nemzeti s általános eszmék egybekapcsolásáért. A hazai kötöttségekből következetesen ki akart törni tágabb, egyetemesebb horizontok felé. A nemzeti ős általános emberi összekapcsolása maradt a legfőbb törekvése. Vallotta, hogy a nemzetiségek azzal szolgálják az örök szépet, ha megőrzik és művelik, ami bennük saját, elidegeníthetetlen és kölcsönöz- hetetlen adomány, hiszen a költészet realitása éppen és határozottan a nemzeti szellem — de a nemzetibe való bezárkózást helytelenítette. „Be kell látni — írta 1859-ben —, hogy a nemzetiség eszméje, rideg felfogása visszavet, hátralök, éppen ezért, mert a végtelent, az egyetemest, minő az esztétikai szép, bizonyos számú emberiség javára kizárólagosan igyekszik lefoglalni, vagy az eszmét, lelkiséget az idő és a tér korlátai közé sorompózni, holott mint nemzet nincs emberiség nélkül: úgy nincs hazai szép amolyan egyetemes nélkül, mely az általános emberiből fakad." Az egyénin, a nemzetin, a népin keresztül az „emberiségi“ költészethez jelölte meg Erdélyi János az irányt, ahhoz a művészethez, amelyet Dante, Shakespeare és Goethe jelent.

Erdélyi János az elsők között ismerte föl és hirdette a Duna-táji népek népköltészetének egymásra hatását. A szlovák népköltészetre külön is figyelt, naplójában szlovák népdal magyar fordítását is bejegyezte, („Megzúgnak a hegyek, megzúgnak az erdők..." 1850. jan. 7.) Az elsők között figyelmeztetett: a magyar műveltséget a Kárpát-medence más népeinek a műveltségéből is gazdagítani kell. „Nekünk magyarokul, a mai fejlődési fokozat szerint oda kellene dolgoznunk — írja —, hogy a velünk egy sorban levő népszakadékok szellemirányait mindinkább szőnénk be műveltségünkbe." — Nem a beolvasztás gondolata ez. Szerinte a nemzetiségek népköltészetének termékenyítő hatása meg is valósult a magyar népi dallamokban, „mi ha vegyészileg felbontatnék, úgy fogna mutatkozni, mint a körülöttünk zengő s velünk egy állapotú népek dalainak hatványozott összessége; innen benne az a tartalom és kelet, mely maholnap a Duna völgyén új, erőteljes harmóniának veti meg az alapját." 1853-ból valók ezek a sorok. Ritka volt az ilyen hang akkor még a Duna-medencében. Mikor a nacionalizmusok ingerülten vitáztak egymással, Erdélyi a nemzeti kultúrák kölcsönhatásáról, a Duna völgye „új és erőteljes harmóniájáról“ álmodott. Almait a művészetben Bartók váltotta valóra: a magyar, szlovák és román népzene ismeretében és segítségével; a népek testvériségét vallva. Valóban „emberiségi“, minden értéket beolvasztó és minden néphez szóló művészetet teremtett.