Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Czine Mihály: Erdélyi János emlékezete
Czine Mihály Erdélyi J ános emlékezete Száz esztendővel ezelőtt különös hírre ébredtek a patakiak: a kollégium legtudősabb professzora váratlanul meghalt. Az a napja is munkában telt el, mint mindegyik; megtartotta előadását, részt vett a tanári értekezleten; még az egyházkerületi küldöttek társaságában is derűsen elidőzött. A kollégiumból hazament; kisfiának népdalt énekelt; kislányának tündérmesét mesélt; a két gyermek az apai hangokkal fülében tért nyugovóra. Aztán ő is álomra hajtotta a fejét; s fel sem ébredt többé. Szinte példabeszédbe kívánkozó kép ez: a csendesen érkező jó halálról; a századvég idillre hajló szemlélete se festhette volna békéltebb színekkel a távozást. Pedig aki távozott: csak 54 esztendős volt; a halál szinte derékon kapta. S nemcsak a pataki kollégiumnak volt professzora; költő volt, kritikus, esztéta és filozófus; kora egyik legnagyobb szelleme. Igazságai és felismerései egyre nagyobb fényt kapnak a múló idővel. Már a kortársak is tudták: a legnagyobbat tette, amit költő és tudós tehet: önmagára ébresztette a népét, új ízlést segített diadalra, magot vetett. Kora gondolatvilágának a legmagasán járt; mindig a csúcsokat kereste; s olyan emberi eszméket pendített meg, melyek máig időszerűek. A nemzeti és általános emberi összhangját kereste; nemzeti elfogultság nélkül képviselte a nemzeti művelődés gondjait. A Duna-táji népek harmóniájának egyik első megálmodója volt; a vox humana gondolata benne is ősét tisztelheti. A csillagszülő század fia volt; Kossuthnak és Stúrnak, Petőfinek és Heinének a kortársa. Történelmi időket élt; rövid 54 esztendejében volt a sors kegyeltje és száműzöttje is. Ifjúsága a népek tavaszán, az európai nemzetek ébredése idején telt, eszmélkedését a párizsi júliusi forradalom, az olaszok és lengyelek forradalma, Görögország függetlenné válása segítette; a fiatal férfi egy nép nemzetté emelésén, a siker reményében, olyan férfiakkal munkálkodott egy seregben, mint Széchenyi és Kossuth, Petőfi Sándor és Arany János; — élete utolsó 19 esztendejében, a szabadságharc után, az élet perifériájára szorult; szinte száműzetésbe. Ha a kitűnő részlettanulmányok után a nagy összefoglalásai töredékesek maradtak: ezt a kor- és sorsváltozás is magyarázza. Indulása — a visszatekintő előtt — szinte mesés fényeket rezdítőnek tetszik. Mintha ő is a mesék legkisebbik fiújának indult volna, mint Petőfi János vitéze és Arany János Toldija, hogy lerázza a körülmények jármát — s felragyogtassa népe értékeit. Mások is indultak vele egyidőben a szegénységből — Arany apja földműves volt, Petőfi Sándoré mészáros, Tompa Mihályé csizmadia — mintegy jelezve a nép nemzetté válásának az időszerűségét; de a jövendő népköltésgyűjtőnek és teoretikusnak még elképzelni is nehezen lehetett volna termékenyítőbb környezetet. Jó helyen ringatták a kis pőrfiú bölcsőjét: annyi dallam talán csak a Székelyföldön él, mint az ungi rónán — Kiskapo- son született, Nagykaposon járta az iskola első osztályait —, s talán sehol sem beszélték szebben az édes anyanyelvet, mint ott.
