Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Györy Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

— Ha Pestről visszatérsz, összeülünk Prágában, és nekikezdünk a kölcsönös fordításnak — búcsúztunk tőle a hajnali gyorsnál.

Ez komoly lehetőség volt. Csírázott s magyar oldalról már hajszálgyökereket is eresztetett az irodalmi közeledés gondolata: Darvas János szlovák, Vozári Dezső cseh költőket fordított és Schöpflin Aladár eperjesi tanár testvérétől, Gézától már megjelent Hviezdoslav művének,' „A csősz jeleségé“-nek fordítása. Vozári Hašek bohém társaságába járt, barátságban volt V. Nezvallal, ismerte Novomeskýt, s fordítgatta szlovákból E. B. Lukáč és Poničan költeményeit. Neubauer Pál a nemrég elhunyt, bizarrul modern, idegborzongató Franz Kafka írásait publikálta sűrűn a Magyar Vasárnapban, akinek életművét csak halála után kezdték fölfedezni. (Ö elsőnek — magyarul!)

Én — Erdélyi biztatására — már előbb felvetettem a magyar-szláv közeledés kérdését. Sokat diskuráltam egy Vencel téri kávéházban az idős Josef Kalos egyetemi professzorral, a magyar-szláv kérdés szakértőjével. Meggyőződéses, lelkes híve volt a magyar- szláv együttműködésnek — a germánok, a németek ellen. Kedvenc témája a „szláv- magyar alliance“ volt, ebből is főleg a honfoglalás kora. „Közös veszedelmünk a germánok... A magyarság ezeréves tragédiája, hogy Nyugat védőbástyája lett, holott...“ „Kelet ellen vagy Nyugat ellen“ című cikkemben ismertettem az öreg tudós nézeteit a húsvéti számban.

Nagy felzúdulás lett belőle. Egy csomó tiltakozó levél jött a laphoz.

Végül is több hetes tanakodás után megjelent egy nagyszerű magyar történész hosszú, afféle félhivatalos „cáfolata“ a lapban, „Historicus“ aláírással. „Historicus“ J. Pekart és középiskolás tankönyvének ferdítéseit, az „ezeréves jármot“ támadta, és azt bizonygatta, hogy éppen a honfoglaló magyarok segítették a szlávokat a germán fenyegetések ellenében, ők akadályozták és gyengítették a germán-német ősi „Drang nach Osten“-t.

44. Az első májusi fagy

Aztán bekövetkezett az első fagy: Sziklay neve május elsején valóban fölkerült a lapra. Irodalompolitikái terveimet teljes csőd fenyegette. Még a „költőkirály“ sem állt ki a haladó írók fórumának kordába szorítása ellen, sőt: neki győzelem volt Sziklay szerkesztői hatalma. A trió dörzsölhette a kezét.

De nem adtam meg magam: e tavaszi „időnyerésem“ jó részét egy tágabb fórum és önálló folyóirat összelevelezésére fordítottam. Tudtam, erre szükség van:

A fiatalság előtt hiába ágálok, adyzok és figyelmeztetgetem őket. A pénz — a menzára, diáksegélyekre összetányérozott „lóvé“ a prímás Flachbart Ernő markában van. És az Ifjúsági Nagybizottságot is főleg ő informálja, egyoldalúan, a diákság helyzetéről, befolyásomról és verseim hatásáról.

Holott még csak néhány legjobbjuk jutott el Fábry, a kezdetben még haladó Szvatkó és az én Kisebbségi Géniuszom hatására az „ember magyar“ jelszó hangoztatásáig, de még ők sem tudják a mélyebb, igazibb értelmét, hiszen mi: az ő tanítóik is csak „menet közben“ tanulgattuk azt. Még Ady magyarságát sem ismerik, vagy legfeljebb csak felületesen.

Szent-Iványék oldaláról ilyen veszély nem fenyegette Edgárékat. Ők nem akarták befolyásolni a fiatalokat. Még nekem sem tettek soha szemrehányást verseimért. (Majd csak 1931-ben kapták föl a fejüket a .,HB ceruzaheggyel“ és a „Hol a költő“ című verseimért!) Sosem kísérelték meg, hogy az egyetemistákat lógós-csikónak befogják a párt szekerébe. Nem úgy, mint a pozsonyi kerszocok és egy kormánybérenc emigráns-dilettánsokból álló, szintén pozsonyi sisera-klikk.

De volt okom félteni a fiatalságot mástól Is: a kormánypolitika fent szűk látókörű, lent már szurkapiszka módszerétől és ennek visszahatásától. Hivatalnokseregük „pac- kázásai“ a reakció sérelmi politikájának malmára hajtotta a vizet. Ez nem kis veszély volt. Hiszen még a szlovák-autonomista Hlinkáék is elégedetlenkedtek. A csehek országos Husz-ünnepségein, a János napján gyújtott „szentiván éji“ máglyatüzek miatt olyan országos botrányt csaptak, hogy.i.. no! „Az apostata cseh ünneplése a szlovák katolikusok arculcsapásal" üvöltözgették lapjaikban. „A szlovák erdők fáit eretnek ünneplésére égetik fel!“... És így tovább. Választói gyűléseiken hasonló hangnemet ütöttek meg. A „rózsahegyi sas“ — aki egyébként megjárta az osztrák-magyar és a