Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Mikola Anikó: A hurok
a zöldesen foszforeszkáló szempár körülöttem. Puha talpukon hihetetlenül csendesen osontak, egyszer csak azt vettem észre, hogy egy világító gyöngysor zár körül minden oldalról. Akkor az az állat, amelyik elsőnek érkezett szobámba, és ágyam mellől nézte végig a többiek bevonulását, egy ugrással a takarómon termett. Kényelmesen elhelyezkedett, szeme zöld horgait szemembe akasztotta, s mozdítani sem tudtam a fejem. A két zöld szem pedig egyre közelebb jött, egyre nagyobb lett, végül egyetlen óriás szemmé folyt össze, majd hirtelen a hideg, nyálkás hártya szorítását éreztem arcomon. Lélegzetem elakadt, tüdőm görcsösen rángott, s mintha minden tagom megbétiult volna, nem tudtam elhúzni fejem. Feladtam a harcot, azt hittem, meghalok, és ez az érzés kimondhatatlanul jólesett, bár haláltusám hosszúnak és kegyetlenül nehéznek ígérkezett. S mikor azt hittem, mindennek vége, a zöld hártya hirtelen elpattant, fejem abban a pillanatban előrebukott, egy utolsó elnyújtott hörgés szakadt fel belőlem, aztán... aztán zihálva kapkodtam újra levegőért, mert a friss levegő rég elfelejtett ízét éreztem újra számban... csukott szemmel, a kimerüléstől kábultan szívtam tele magam minden lélegzetvételnél ezzel az ízzel. Nem tudom, meddig ültem előrekókadt fejjel félig eszméletlenül. Távoli madárdal térített magamhoz. Kinyitottam szemem, s azt hittem, álmodom. Régi, ismerős tájat láttam, dús fűvel borított kaszálót, kőhajításnyira az Öriásfenyők erdejét. Megborzongtam a hűvös, hajnali levegőtől és az örömtől, amely éppolyan régi és elfelejtett érzés volt számomra, mint ez a táj. Ami ezután történt, arra már nem emlékszem pontosan, mert valami fél-öntudatlan- ságba süppedtem. Azt hiszem, feltápászkodtam, és futni kezdtem. Egész önfeledten futhattam, mert többször elbotlottam, nem néztem a lábam alá. Eleinte csak úgy szertelenül futkostam ide-oda, mint egy megkergült állat hosszú téli rabság után a tavaszi mezőn, aztán valami megmagyarázhatatlan kényszer az erdei ösvényre terelte lépteimet. Az út enyhén emelkedett, de én még mindig a szabadság csodálatos ízével tag jaimban rohantam felfelé. Egyszer csak elfogyott lépteim alól az út, s a Vár kapuja előtt találtam magam. Akkor összeestem, és sokáig nem tudtam semmiről. Most újra itt vagyok, s azt sem tudom, hogy kerültem vissza szobámba, s újra csak arra kell gondolnom, mi lesz, ha a hüllők hemzsegni fognak a padlón, és mi lesz, ha már az ágy sem nyújt menedéket előlük? Csak az éjszakát várom, az új haláltusát, az új menekülést... Talán sikerül egyszer olyan messzire futnom, hogy nem találok vissza a Várba... a hurok Tudom, hogy zavarlak — bocsáss meg —, azért csak ideülök melléd. Nem várhattam tovább. Sokszor azon a ponton voltam már, hogy fülöncsíplek valahol, és jól összeszidlak, s most, hogy itt az alkalom, nem találom a szavakat, mondatokat, amelyek az elmúlt hónap alatt vádbeszéddé sokasodtak bennem. Vigaszra lenne inkább szükséged. Hidd el, szeretném megsimogatni a hajad, kivenni ujjaid közül a cigarettát, megszorítani törékeny kezedet, amely annyira tele van most szorongással, tétova mozdulatokkal, hogy csírájában elfojtja a lázadást. Figyelsz? Érzed egyáltalán, hogy Itt vagyok? Vagy jelenlétem csak annyi, mint az órák, amelyek itt múlnak fölötted? Sírjál csak, sírjál, ne bánd, hogy kávédba potyognak a könnyeid. Egyszer bosszút állunk értük. Neked nem lesz temetőd a Város. Még nem késő... ... ne fél), kicsim, fordítunk egyet a keréken, tudok számodra egy utat, amit még nem ismersz... Most pedig mozdulj, hulljon le rólad ez a köréd rakódott kéreg, csak egy egész picikét moccanj, legalább a csészét emeld fel. Igyál egy kortyot a köny-
