Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Vass Ottó: Versek - Vass Ottó: A hullám
magány rohanás Vass Ottó Sehol a fény, mely megkereshet, sehol a kéz, mely megtalál, hiányok tornya áll előtted, és szörnyen fáj ez a halál. Füstölgő panorámák rabja vagyok. Vonatok szűrős füstje mögül nézem, hogy tűnnek a távoli fordulók mögé a faluk, maradnak el a leszálló emberek. Az erdőket lesem, s várom, hogy egy-egy pillanatra a koromfüggöny mögül tovarohanó ablakomra rámosolyogjon a lomb. a hullám Ez Is olyan hullám volt, mint a többi. Nem volt nagy. Nem dagasztotta cseppjelt vihar. Lomha, meleg szellő görgette lassan a hatalmas Óceánon. Átengedte magát a lágy ringatózásnak, s ment, amerre a szellő hajtotta. Körülötte a végtelen, egykedvűen locsogó Tenger, felette az unalmas kék ég s a tiszta levegő. Sorsa a kis hullámok sorsa volt. S akkor történt, hogy valahol messze, egészen messze, megpillantotta a szilárdan álló barna vonalat, a Partot. Sohasem látta még. Beleremegett. Kimondhatatlan vágy kezdte hajtani közelebb, egyre közelebb Hozzá. Szerette volna tudni, mi történik a szilárd vonalon túl. Hallani szerette volna a hangokat, látni szerette volna a színeket, a mozgást, azt a világot, amely olyan más, mint az az egykedvű kékség, amelyben ő él. S akkor egy halk dallamra lett figyelmes. Mélyen, lágyan zengett, s mintha hívta volna, hogy menjen közelebb, s énekeljen ő Is. Amikor azonban közelebb ért, jajgatássá, a hullámok iszonyú jajává vált a zene. Megtorpant. Megtépett, fájdalomtól tajtékos hullámok jöttek szembe vele a Part felöl. Kérték, figyelmeztették, ne menjen a Part közelébe. Kérdezte, hol a zene. Azt mondták, nincs. Az éles sziklák közelében csak fájdalom van. Kifosztottnak, megesalatottnak érezte magát. Becsapott! — súgta, és hátat fordítva a vágyak Partjának visszafelé kezdett úszni, de ekkor a hullámok jajában Ismét meghallotta... a hivő zenét, s nem törődve semmivel, megfordult. Feltartóztathatatlanul, vágytól reszketve iramodott a sziklák felé. A zene egyre erősödött, hívta. S egyszerre rádöbent, hogy a dallam őbenne zeng. Szilaj erővel csapódott a sziklának, s a fájdalom pillanataiban volt a dallam a legerősebb. Minden cseppje külön énekelt, zengte a Tenger és a Part találkozásának fájdalmas, mégis fenségesen gyönyörű dalát. Egy pillanat, s cseppjei szétporladva hullottak vissza a Tengerbe, de még egyszer, utoljára megsimogatta velük a sziklát. A közönyös ringatózásnak vége szakadt. Azóta a hullám énekel.
