Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Gál Sándor: A magányos
Gál Sándor a magányos Most zsebre dugom a szelet, határozta el, és erősen belekapaszkodott a szélbe. Hirtelen rettenetes csend szakadt le a kék égből, és darabokra törött. A csupasz fák megmerevedtek, s a köd lassan zúzmarává dermedt ágaikon. A varjak egyenes repülését nézte, és elcsodálkozott rajta, milyen méltósággal eveznek a szétroncsolt égen. Később az árokszélről felrebbent egy fogolycsapat, s odább, ahol leszálltak, felrobbant alattuk a puha hótakaró. A férfi hosszúkat lépett, s a hó csirrogva feleselt cipője talpával. Néha meg is csúszott. A fűzfák csapatokba verődtek az út mellett, fehér, zúzmara lepte ágaik köré sodorták a köd fonalát, mint hosszú, téli estéken falusi asszonyok a kenderkócot. S mikor a köd elfogyött, a kék és fehér áttetsző sugárzása ragyogott fel az asztal-sík tájon. Torkát nevetés csiklandozta. Átugrom ezt a fűzfaremetét, gondolta. Nekirugaszkodott, jobb lábát felemelte, a ballal pedig ellökte magát Egy pillanatig érezte, hogy valami erő visszarántja, de szabad keze lendületével legyőzte. Még a végén lent ragadok, gondolta, de ekkor már szállt. Lába megérintette a fűzfa koronáját, s egy maroknyi zúzmara lepergett az ágakról. A túloldalon simán leereszkedett. Továbbment anélkül, hogy hátra nézett volna. A hó újra megcsikordult a talpa alatt. Elhallgathatnál, mondta neki, elhallgathatnál, mikor ilyen gyönyörű a csend. De a hó dacosan tovább mormogott. Ej, de makacs vagy! Ha nem hallgatsz, rád szabadítom a szelet, és táncolhatsz kedved ellenére. Erre a hó elcsendesedett. Na látod, így mindjárt jobb, mondta vidáman. Nincs értelme annak, hogy mi ketten vitatkozzunk. Most már minden rendben van, és ez nagyszerű. A városban azért nincs így, mert nem értjük meg egymást; mármint én meg a többiek. Mindenki mást akar. Ők is, én is. És senki sem tudja, miért. Az ember csak megy ide-oda, és nem tudja, mi célból. Néha szomorú, máskor vidám, és hiába keresi az okát, nincs, elveszett, huss, elszállt, mint a varjak... Zsebre dugja a szelet, ha úgy tetszik, ha akarja, keresztülrepül egy fűzfán, és nem tudja, miért... Ügy érzi, ez mind gyönyörű, de hirtelen vége szakad az egésznek, s megint csak egy kérdés marad: miért? Aztán nekiszalad a vliágnak, főbe dur- rantja magát, vagy jobb esetben megiszik egy üveg konyakot és — nem oldott meg semmit... Rohan, vagy áll — egyre megy. Ha leül, akkor se változik semmi. Csak az akarat, hogy megértsen valamit, hogy megértse magát, az marad... De meddig?!... Lassan megértem a fakírokat, és elhiszem, hogy szögekkel kivert desz-
