Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - FIGYELŐ - Rákos Péter: Megjegyzések Turczel Lajos könyvéhez

Megjegyzések Turczel Lajos könyvéhez

/Két kor mezsgyéjén. Bratislava, 1067, Tatran.)

„Megjegyzések“ — ez a sző édeskevésre kötelez. Ilyen és ehhez hasonló címekkel szoktuk jelezni, hogy a dolog könnyebb végét szándékozunk megfogni. Mi tagadás, valóban ez a helyzet; de ha csak megokoljuk óvatosságunkat, máris mondtunk valamit a könyv jellegéről.

Egy angol arisztokratáról jegyezték fel valahol, hogy megsemmisítette készülő memoárjait, mikor kiderült, hogy barátjával homlokegyenest ellenkező emléke maradt arról az utcai csetepatéról, melynek egy nappal előbb mindketten szemtanúi voltak. Igaz, hogy az ellentmondó emlékek hátterében nem annvira a memóriák, mint inkább a szempontok különbözőségét gyanítjuk, de a tényen ez mitsem változtat. Annak a korszaknak, melyről Turczel Lajos — jegyezzük meg mindjárt elöljáróban: rendkívül tanulságos — könyve szól, tanúi és cselekvő részesei ma alkotóerejük teljében levő kortársaink. Valamennyien emlékeznek azokra a dolgokra, amelyekről a könyvben sző esik. Az emlékezet vélt vagy megalapozott jogán valamennyien hozzátoldhatnak valamit a könyvhöz, megcáfolhatnak belőle egyet-mást. Történelem és élmény itt összefonódik, az okjektiv módszer azért nem lehet egyed- uralkodóan illetékes, mert a szubjektív élmények tényként illeszkednek az anyagba.

Ez persze többé-kevésbé minden történelmi visszapillantásról elmondható, fokozottan érvényes azonban a mi adott esetünkben. Turczel Lajos könyve a két háború közötti korszak csehszlovákiai magyar Irodalmának fejlődési feltételeit vizsgálja. Országok, uralkodók, háborúk, forradalmak történetírói eseményekre, tettekre, kézzelfogható és megszámlálható adatokra építkezhetnek; a csehszlovákiai magyar kisebbség életének kutafigyelt

tója is összekeresgélhet ilyeneket, de műve zömében mégiscsak a szándékok, tervek, célok és kezdeményezések története marad, azé, amit a szerző, rendkívül találóan, „irodalomtudati és történelemtudati“ anyagnak nevez; s ha munkáját mindemellett — ismét nem alaptalanul — szociológiai jellegű vizsgálódásnak tekinti, majdnem aforizmaként kívánkozik toliunkra a tétel, hogy a jelzett korszak irodalmának a tudata volt a léte.

Persze Turczel, az alcímből is kitet- szően, nem irodalomtörténetet írt, hanem az irodalom létfeltételeit vizsgálta. Hadd summázzuk, jobbára csak a fontosabb mozzanatokat kiragadva, a könyvnek már csak szempontjaiban is imponáló gazdagságát, amelyből az Irodalmi Szemle egyébiránt már korábban adott ízelítőt. Első fejezetében általános helyzetképet nyújt, statisztikai adatokkal a szlovákiai magyarság létszámáról, mozgásáról, sorsát érintő állami törvényekről és intézkedésekről: a földreformról és kisebbségi vonatkozásairól, az állami hivatalnokok hűségesküjével kapcsolatos problémákról és egyáltalán, a kisebbségi lét klímájáról. A második fejezet tárgya „a kisebbségi önvédelem politikaivilágnézeti formál“ a magyarságon belül kialakult pártok és áramlatok csoportosítása és jellemzése. Turczel itt lényegileg három színt különböztet meg: az Országos Keresztényszociallsta Párt és a Szent-Ivány-féle Magyar Nemzeti Párt szövetkezéséből létrejött „negativis- ta“ ellenzéket, mely merev és destruktív magatartásával nemegyszer a csehszlovák polgári kormány malmára hajtotta a vizet; azután az aktivizmust, melyet elsősoron a magyarországi szociáldemokrata és polgári radikális emigrációból származtat és szervilizmusban marasztal el, talán kissé sommásan; végezetül a Csehszlovák Kommunista Pártot és magyar tagságát. A kommunista párt akkori nemzetiségi politikáját a szerző éppen magyar vonatkozásban tartja a legkövetkezetesebbnek; itt mutat rá arra a tudott tényre, hogy a pártnak Szlovákia ma