Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó
vatból“ (Die Presse — Wien, 1967. aug. 21.) A dolgok a szoldateszka jóvoltából csak ide fejlődhettek: a hadüzenet civil jogszokássá avult, anakronizmussá. El vele! Ahol a katona jogát, gátlástalanságát, tekintetnélküliségét ilyen nyíltan, rezignáltan vagy diadalmasan lehet manifesztálni, ott a háború üli diadalát. „Nincs béke az olajfák alatt": az olasz filmcím mára általános érvényű lett: nincs béke az olajfák alatt, nincs a liánok és pálmafák alatt, nincs a ciprusok, a fenyők és tölgyek alatt. Gyilkosok járnak közöttünk: békegyilkosok. Aki a béke ellen van, az az ember, az élet ellen van: ezer vagy millió bombahalál neki nem halál. És az élet él és élni akar, és ez az élet csak békében és békével biztosítható. A háború ma: a minden és mindenki halála. Az amerikai Linus Pauling, a kétszeres Nobel-díjas professzor, épp e napokban jelentette ki, hogy a világon felhalmozott fegyverek együttes tűzereje százötvenszer nagyobb, mint amennyi elég lenne az egész emberiség megsemmisítésére. És az érdekelt emberiség nyugodtan elengedi füle mellett a halálos intést. A szoldateszkát, a militarizmust, a háborút a civil könnyelműsége, közönye élteti. Birka-bárgyúsága és nyáj-gyávasága az adott pillanatban akadálytalanul tereli a katonák táborába, hogy ott vak, érzéketlen gyilkossá vadítsák. Erre az egyetlen feladatra preparálják, predesztinálják jó előre. Amit Erich Kuby a nyugatnémet Springer-sajtóról mond, az általános és végérvényes igazság. E sajtó révén „az olvasók tyúkeszűekké válnak és vérszomjasokká, mint a farkasok“. A katona a legvadabb paradoxon megvalósítója: a tyúkeszű, gyáva civilből gyilkost farag! Ezt a dresszúrát nem csinálja utána senki! A katonapedagógia az állatszelídí- tés fordítottja, célja az embervadítás, az emberhatálytalanítás. Aki itt nem paríroz, az korbácsot kap, zárkát, börtönt. Gondoljunk a koncentrációs táborokra és gondoljunk Mikisz Theodorakiszra, a görög zeneszerzőre, aki saját állítása szerint Mauthausen-ciklu- sával azt akarta kifejezni, hogy itt magát az embert próbálták megölni. És ma Theodo- rakisz maga is a görög katonai junta foglya, így bizonyítva, hogy a Mauthhausenek ma is ott leselkednek a tábornokok háta mögött, hogy „magát az embert öljék meg“. A háború csak embertelenség útján valósítható meg: a katona embertelenségl elkötelezettsége révén, és ennek előfeltétele: a civil kapitulációja. A katona ellentéte nem a civil. Ennél több kell, az kell, aminek közkeletű, de lassan feledésbe menő neve: civilkurázsi. A civilkurázsi: az önmagaddal, emberi leglényeged- del azonos kiállás, ellenállás, magatartás. Etimológiai játékkal: magad-tartása, magánytartás. És ezzel újra elértünk a magány-komplexushoz, e legfőbb írói kiváltsághoz ős — elkötelezettséghez. Thomas Mann mondotta egyszer: „Az igaz művész életeleme a nyilvános magány, a magányos nyilvánosság, és ez szellemi eredetű“. A szellem: erkölcs. És az erkölcs kötelezi. A magány az erkölcsi magatartás egyik kiváltója és biztosítéka. „Irtsátok ki a magányos zónát az emberből, és megöltétek ót“: írta Oskar Loerke a hitlerizmus alatt dugdosott naplójában. A katonák e magányos zóna professzionista felszámolói. E zóna képzeletükben csak mint jogos ellenreakciót kiváltó bűn él, mint büntetőcella, mint a bűnhődés tere — és így is valósítják: pokollá. A katona mindig ordít, parancsol és félemlít, magányt gyaláz félelemmé, irtózattá. A tábor- és börtönlakókhoz a külvilág csak ez üvöltő, állati ordításon át ér el. A szoldateszka az egész embert veri bilincsbe, némaságba. Felszámolja, klnullázza, mert csak így avathatja eszközzé, szolgává, gyilkossá. Az írói magány korunkban csak ezt az elidegenített, eszközzé nyomorított és gyilkosságba kergetett embert érzi, tudja, éli, szenvedi, vigyázza és inti. Neki, az ő megváltásának van elkötelezve egészen. És az egész itt a szellemi totalitást jelenti: tudása és állásfoglalása teljességét. Az embertelenség teljessége ellen csak a szellemerkölcs totalitásával válaszolhat. „Sok mentőeszközt ajánlasz. Mire jó ez? Az egyetlen mentség a szellem jelenléte", vallotta Goethe. Hogy milyen igaza volt, arra John Steinbeck a tanúnk, amikor e tisztét még az antifasizmus elkötelezettjeként gyakorolta. Van Steinbecknek egy remek írása: Lement a hold. És ez a kisregény, mely a nácik megszállta Norvégiában játszódik, a civilkurázsi hőskölteménye. Nincsenek itt lélegzetelállító akciók, dermesztő hősiességek, sem katonaszadizmusok; a szerénység egyszerűségével, határozottságával nemet mondó polgármester non possumus-ából mégis olyan erő sugárzik, mellyel szemben a katonai mechanizmus tehetetlen. Megrendítő és egyben vigasztalón felszabadító az a derű, az az öntudat, az a tisztaság, mely Itt szembenéz a katonával, a kikerülhetetlen gyilkos halállal. Igen: derű, csak ez a para-
