Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Fábry Zoltán: Stószi előszó

hősi, furcsa Fábry“. A különbség mindössze annyi, hogy a „furcsa“ jelző értelme és rejtélye mára megvilágosodott.

A stószi magányt nem utolsósorban a kisebbségi helyzet határozta meg és valahogy tükörképe is az egésznek. Kiestünk egy változatlannak hitt, beidegzett nagy közösségből, az ezeréves Magyarországból: az édesanyát vesztett árvák sorsa lett a miénk. Magunkra maradtunk, és begubózottan. De épp Itt, e passzivitásban fordult csodájára, aktivitásba helyzetünk: a világ hangja elől el nem zárkózhattunk, világosság, új-ság, más-ság áradt felénk és belénk. És egyszerre többet láttunk magunknál éS többek lettünk kicsinyességünknél. A világ többletével, színeivel, hangjaival, valóságaival, szépségeivel és jajaival telítődtünk. Magyarságunkat a világ hullámhosszára állítottuk be, és többé nem lehettünk egyedül, de elkötelezett egyformák: emberiség tudói, emberség vállalói és hirdetői: a vox humana megszállottai és realistái. A minimum — a kisebbségi helyzet — maximumra kényszerített és képesített minket. A mondanivaló a nálunknál nagyobb közösséget szolgálhatta.

Az ember az adottságot vagy elfogadja és azonosan éli tovább, vagy megváltoztatja: kitör belőle. Az adottság lehet az ember átka és lehet áldása: megrekesztője és kilen- dítője. A magányban kényelmesen el lehet terpeszkedni és kicsire zsugorodva el is rejtőzni, de lehet birkózni vele és megnyergelve kezessé tenni. Az ember vagy igent bólint arra, ami van és ahogy van, vagy felhasználja, átalakítja: a minimumot maximummá fokozza.

Az én magányom az első világháború utófejezeteként mint kényszer-adottság kezdődött. A frontokon szerzett „tüdőcsúcshurut“ azzá fejlődött, ami: tüdőbajjá. Az egyetemet ott kellett hagynom; az orvosok azt mondták: a gyógyulás előfeltétele, biztosítéka Stósz. Használjam ki a szülőföld ajándékát, adottságát:- a levegőt, a fenyvesek ózonját, a nyugalmat, a csendet. Kihasználtam. Egy életen át a szükségből erényt csináltam. És ez és ennyi a magány paradox titka is.

Esetem tisztán példázza: a kilátástalan helyzet mint lehet egy irigylésre méltó életforma ugródeszkája és alakítója. Nincs ebben a magányban semmi emberfeletti vagy szokatlan, sem heroizmus, sem hedonizmus, sem aszketizmus. Az író ír, ott, ahol van, mást nem tehet. A különbség mindössze annyi, hogy a gondolat logikája — a gondolat igaza — a magányban talán jobban eszmél önfunkciőjára: erkölcsi mivoltára, elkötelezettségére. És megszületett a szó, az alapformula, melyhez most már — mint a legszemélyesebb ügyhöz — mániákusan ragaszkodnom kellett: szellemerkölcs. Csak alkalmazni kellett — mint a magány legsajátosabb gyümölcsét — tévedéseken át egyre tudatosabban és következetesebban az alaptételt: a szellem: erkölcs.

A szellem erkölcsi mivoltában válik tetté, hatalommá. Csak így igaz Heinrich Mann egyoldalúnak tűnő megállapítása: „A szellem önmagában erkölcsös, és erkölcs egyedül a szellemben teljesedik ki." Maximilian Beck — a szellempolitikus — és Thomas Mann majdnem egyszerre és szinte egyformán mondták ki és adták tovább a bizonyosságot: az erkölcsi primátus kikerülhetetlenségét, kivédhetetlenségét. Az egyik: „A magány önállóvá teszi az embert és ezzel felébreszti felelősségérzetét". A másik: „A magány a lelkiismeret legközelebbi rokona". Az erkölcs lényege és valósága: a lelkiismerettel egyenlített felelősség, a magány egyik legazonosabb reflexe kelléke és ajándéka: ha akarjuk, ha vállaljuk. A szellemerkölcs törvénye nem ismeri az adottság Fejbólintó Jánosait. A magány csendjében a lelkiismereti felelősség óriásra nő: roppantó súllyá. Határozni kell és minden alkalommal újra és újra: vagy-vagy. Itt nincs mellébeszélés, másrólbeszélés. Csak így lehetsz egyszerre és egyben magad és magadban a világ részese, tanúja és bírája, de vádlottja és vádlója is.

Ülsz a fotelben némán, mozdulatlanul órák hosszat. A csendben ülsz: tered és időd ez, bűv- és átokköröd. És a csend vagy bírád lesz vagy barátod. Vizsgáztat és vigasztal, kérdez és felel, ijeszt és békít, ugraszt és altat, uszít és dermeszt, kineyet és meg- ríkat, de legtöbbször konokul hallgat: áthághatatlan falként, titokként mered eléd. Meg kell szólítani, megfejteni, rá kell törni: párbeszéd vagy párharc partnere leszel: hőse vagy gyávája, dühöngője vagy makogója. A csend körülölel, elaltat alattomosan, azt hiszed szeretőd, de egy polip karjai fojtogatnak, és amikor úgy érzed, elvesztél, hirtelen egy lágy tenyér simogató érintését érzed a homlokodon; minden felhő eloszlott: megértettél valamit. Jákob örök viaskodása ez az angyallal. A kicsiségé1 a nagy- gyal. Az egészen naggyal. Az adottságé a lehetőséggel, a minimumé, mely a maximum után nyúlt. Vagy eltörpülsz még jobban, vagy óriás leszel magad is. Mindig az