Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Duray Miklós: Zöld és piros és...
A lavina, mely nélkül nem létezik megismerés, akkor szakadt rá, mikor beiratkozott az iskolába. Többé nem rugdosta a köveket, s a lábát sem lógatta le a város pereméről. Rövid időn belül elsajátította az írás és olvasás tudományát. Könyve lapjaiból papírhajókat készített, s rátette őket a nagy vízre, hogy másutt is hasznukat vegyék. Egy darabig követte szemével a kis fehér pontokat, de egyszerre csak eltűntek. A szél besodorta őket a fák vízbe nyúló ágai közé. Ügy gondolta, a tudománnyal telített vizes papírokról megtanulják a fák, hogy ne nőjenek ott, ahol az ember kivágja őket, mert a fák hosszú haldoklása borzasztó. Hátat fordított a víznek, s visszasietett a városba. Mindig sietett, mert mindent látni és hallani akart. Az emberek között jól érezte magát, pedig azok úgy jártak egymás mellett, mint a vakok: nem látták egymást. Mégsem ütköztek össze, észrevétlenül elsiklottak egymás mellett. Mennyiben különböztek a növényektől ezek a városlakók? A házak között ugyanannyi ember élt, ahány fa a vízparton. Viszonylag egyformán közel voltak egymáshoz. Egymás szája előtt szaporodtak, haltak meg, és mégsem vettek egymásról tudomást. Ha a szél fújt, eltakarták arcukat. Ha kint fújt a szél a víz partján, a fák koronái bizalmasan egymásnak dőltek, vagy a víz felületére simultak, úgy hallgatták az élő világ suttogását. Nekidölt a falnak, s érintésére lepergett róla egy kis homok. Kezét beakasztotta a falból kiálló rozsdás karikába, s hintázni kezdett. „Törülköző, szappan, szurony, húsdaráló, akasztófaszög, csipkés zsebkendő, óramutató, ólomkatona“ — kínálta portékáját a bazáros. Kihúzta kezét a karikából, s megállt egy üvegfal előtt. Az üvegen meglátta a tér túlsó felének a tükörképét. Egy nagy faemelvényen kiáltozó, borotvált fejű filozófusok álltak. Egyik a szép szeretetét hirdette, a másik azon erőskö- dött, hogy a Földön minden véges. Egy görbe orrú filozófus meg éppen az ellenkezőjét bizonygatta: a tér, az idő és az anyag is végtelen. Egy szakállas rabbi a bibliából olvasott fel részleteket. Csak a stréberek hallgatták őket. így nevezte a figyelőket. A többiek cukorkát rágcsáltak, pókereztek, cigánykereket hánytak. Volt, aki a kanálisba dugta a fejét, s a körülállókat azzal szórakoztatta, hogy fogaival patkányt halászott ki a mélyből. A tér végében sült kolbászt, szerencsecsomagokat és lányokat árultak a tisztes polgároknak. Lépést váltott, és a testét szűrőhálóval fonta körül, amely csak az ő rezgéseihez hasonló rezgésű hullámokat bocsátotta át. Egy fehér fallal elhatárolt utcában szakállas fiatalember emelkedett ki az extázisban hempergő tömegből. Hallgatóságát az újkor apostolainak nevezte. „Ne higgyetek a szenvedőknek, az együttérzőknek és a mankóárusoknak, mert ezek csak véreteket szívják. Legyetek erősek, és ne nézzetek félre. Könyökötöket vértezzétek fel, mert a szeretet már a múlté. És ne vállaljatok közösséget a mával se, inkább feküdjetek ki a napra, hogy az idő érszrevétlenül múljon el felettetek.“ Hangja beleveszett az ordításba. A fehér fal előtt egy kötélen, szélborzolt szakállal egy matematikus himbálózott. Üszkös fadarabbal hiperbolákat rajzolt a meszelt falra. Túl akarta kiabálni a tömeget, s dülledt szemmel magyarázta: „Két hiperbola, a fő- és a melléktengely, gyújtópont, asszimptóták, melyekkel a hiperbola szárai a végtelenben találkoznak.“ Ö pedig vágyat érzett, hogy végigszaladjon a vonalak mentén, s megnézze, hogy tényleg találkoznak-e a végtelenben, és örülnek-e egymásnak. A falon túl csend honolt. Az életet centiméterrel mérték, s egy aggastyán a temető ajtaját fényesítette, mert a halottak szeretik a tisztaságot. Ezért halnak meg. Pont akkor lépnek ki az élet sorából, mikor úgy érzik, hogy már képtelenek takarítani, s megfúlnak a szemétben. Az aggastyán keze nehezen mozgott. Az oldalán lógó centiméterből már alig maradt valami. A fal szélén álló kőmadonna unottan fordult el a világtól, s hátáról láthatatlan kis meny-
