Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Hamšík, Dušan: A középszerűség géniusza
Azt az egyet nem vitathatjuk el Hitlertől, hogy nagyon jól tudta, pontosan érezte, mivel kell a nemzet elé lépnie azokban az időkben. Az a bohém fiatalember, akit két ízben űztek el a bécsi festészeti akadémia tiszteletet parancsoló kapujától,, aki hiába vágyott építőművészeti képzettségre, mert ehhez érettségi kellett, s aki imitt-amott adódó kőművesmunkával kereste sovány kenyerét, majd saját vízfestményeivel és kontár plakátjaival házalta végig a müncheni söröspincéket, ahol nagy előszeretettel a politikába is belekontárkodott, nos ez a fiatal férfiú — miután hazatért a négy évig tartó háborúból — éppen azzá formálódott, ami mozgalmának legfőbb tartalékforrását képezte. A háborúban legyőzött Németország erkölcsi helyzete és Hitler Adolf erkölcsi helyzete közt, akinek rögtön az élet küszöbén kudarcba fulladtak a próbálkozásai, csakugyan találunk valamilyen közös vonást. A megaláztatástól a dicsőségig, a jelentéktelenségtől a legmagasabb célokig, a reménytelenségtől a legígéretesebb reményekig; erre vágyik Hitler, s ez a nemzet adott helyzetével és becsvágyával pontosan egyezik. Amikor 1922-ben a müncheni alvilágból kezdett előtűnni az új német megváltó, s az arca a nagy nyilvánosság előtt még teljesen ismeretlen volt, a Simplicissimus című élclap a rajzolók számára pályázatot hirdetett ezzel a témával: Milyen is voltaképpen Hitler? Az első díjat annak a rajznak ítélték, amely egy asztalt ábrázolt, rajta söröskorsó, virsli és hónapos retek; tehát a müncheni pincék jellegzetes csendélete tárult a szemlélő elé. Az asztal fölött sötét felleg komorult, amelyből villám cikázott, s a rajz alatt ez a szöveg: „Megállapítottuk, hogy Adolf Hitler egyáltalán nem ember, hanem érzelmi helyzetkép.“ Amilyen a vezér, olyan a nemzet? Vajon azokban az időkben Hitler jelentette Németország sorsát? Vajon a német nép ugyanazt az utat tette volna meg, amelyet megtett, Hitler nélkül is? A nemzetiszocialista mozgalom elejétől végig Hitler személyéhez fűződött; ő állapította meg az ideológiai szempontokat, vállalta a szervező munkát, ő határozta meg a mozgalom taktikáját, magának tartotta fönn a párt- és államügyek intézését, később pedig a katonai kérdésekben is egyedül ő döntött. Ennek a tevékenységnek érthetőleg hele kellett illeszkednie az akkori idő összefüggéseibe, figyelembe kellett vennie a hagyományokat és azt a helyzetet, amely mindehhez megadta az alapfeltételeket, de sok új feltételt Hitler és mozgalma is kialakított. Ogy látszik, annak a tételnek a tanítását, mely szerint a személyiséget a kor alakítja ki, nem túlozhatjuk el egészen addig az állításig, hogy ha ez vagy az a személyiség nem lépett volna fel, akkor a közéleti viszonyok bizonyára felszínre hoznák; hiszen nemcsak a kor formálta Hitlert, hanem Hitler is formálta a kort. Ha Hitler, ez a meghatározott és originális egyéniség nem létezett volna, föltételezhetjük, hogy az akkori német helyzetben felgyülemlett gyúlékony anyag talán hasonló módon, de mégis egészen másképp robban. Erre a véleményre jogosít fel Hitler közvetlen és személyes részvétele a nácizmus keletkezésében, terjedésében és uralmában, sőt éppenséggel a bukásában is. Nem csupán a nemzetet ítélhetjük meg aszerint, hogy ki a vezére, mert a vezér is annak a megtestesítője, amely maga fölé emelte. Ha valaki ezt a megállapítást túl nyersnek találná a német nemzettel szemben, vonatkoztassa csak tételünket századunk bármelyik nemzeti vezérére, s nemcsak megdöbbentő, hanem mindig meglepő és elgondolkoztató eredményre jut. A megaláztatásból a dicsőségig
