Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Tóth Elemér: Szép piros nyál
És vannak sebek, amik sohasem gyógyulnak be. Már éppen el akarta mondani ezt a nővérnek, de aztán meggondolta. Mit érdeklik a nővért ezek a dolgok! Ö talán már mindennel szemben immunis. Különben is bizonyára épp elege van neki is, amiért így vasárnap szolgálnia kell. Otthon a családja, és... Hirtelen úgy érezte, mintha hűvös kézzel simogatnák belülről a gerincét... — Csak meg akartam próbálni — mondta a még mindig rábámuló nővérnek. — Próbálni, próbálni... Nem kiskutya maga. — Elnevette magát, s még hozzátette: — Örüljön, hogy él... — és dőlt belőle a szó, mintha sohasem akarná abbahagyni, és közben a párnákat paskolgatta. — így ni. Még hogy megpróbálni... Örüljek? Igaz, talán örülnöm is kellene... Örülni? Csakhogy úgy látszik, azt nem nekem találták ki. — Kezdte nagyon sajnálni magát, de aztán, hogy nem jutott tovább, dühösen rámordult a nővérre. — Meddig kell még itt ülnöm? — Az oldalába belehasított a fájdalom. — Ö — sóhajtott, és száraz, inas kezét az oldalára szorította. Olyan tehetetlen vagyok, mint egy gyerek... Tisztára, mint egy gyerek. Sírhatnékja támadt, szerette volna, ha a nővér most odamegy hozzá, nagy, puha keblére öleli és álomba ringatja... Tente baba, tente... A versikéről a felesége jutott eszébe, és úgy érezte, mintha valaki összeszorítaná a torkát... — Tente baba, tente... — suttogta maga elé egészen a gondolataiba feledkezve. Amikor a nővér szorítását megérezte a karján, felnézett. Az asszony szemében szomorúságot és sajnálatot látott. — Tessék? — Jöjjön, lefektetem. Kész az ágya. — Szeretnék még üldögélni egy kicsit. A nővér megrázta a fejét. — Nem, jobb lesz, ha lefekszik — mondta, és most a hangja is puha volt. — Különben is, az előbb maga sürgetett — tette hozzá keményebben. — Van nekem más dolgom is. Mindjárt tíz óra. — Tíz óra? — Na, gyerünk be az ágyba. Különben is, még meg is kell mosdatnom... Úgy, úgy, csússzon be egészen a közepéig... Jó. A lábát majd én beemelem, így ni... — Köszönöm — mondta. — Még megmosdatom... És szólok a Károly bácsinak is, hogy borotválja meg. — Ugyan miért? — Azért, mert már olyan szőrös, mint egy Mikulás. A felesége is... — Ijedten elhallgatott, és csak amikor a mosdatással is elkészült, fejezte be a mondatot: — Megijed magától, ha így látja. — Gondolja? — kérdezte, és megpróbált mosolyogni, de nem sikerült. — Miért csengetett? — kérdezte a nővér. — Csak azt akartam... — Hirtelen meggondolta magát. Miért szolgáltassam ki magamat újra neki? Talán így van rendjén, ahogy van... Igen... Nem kívánhatom tőle, hogy nyolc hónapon át otthon üljön és várjon rám. — Szomjas vagyok — mondta aztán hangosan. — Mindjárt hozzuk az ebédet, és utána kap majd teát... — De én most vagyok szomjas — mondta. Nem kívánhatom tőle, hogy... Igen, azt hiszem, valóban nem... Azért persze bejöhetne... Mindenkihez bejönnek szerdán is, meg vasárnap is. Ö meg már három hete... — Tessék, itt egy nyeletnyi befőttlé. — A nővér a szájához tartotta a poharat. Megitta. Az orvos éppen akkor lépett be a szobába. Mosolygós szemű ember volt. Bizalom, jókedv áradt belőle mindig. Már amikor először meglátta, elhatározta, hogy csak vele hagyja magát megoperáltatni. — No, hogy vagyunk? Hogy vagyunk? A látogatók már elmentek?
