Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Szalatnai Rezső: Ctibor Štítnický
Szalatnai Rezső Ctibor Stítnický "V A háború Közepén, egy márciusi napon, pontosan 1943. március 8-án, egy ifjú várakozott rám a pozsonyi magyar gimnázium kapuja előtt. Nem a mi diákunk, idegen fiú. Kezében kék fedelű könyvecskét szorongatott, engedelmet kért, hogy elmondhassa, Emil Boleslav Lukáč tanácsára keres fel. Irodalmi kérdések izgatják, magyar verseket óhajt szlovákra fordítani. Nézzem át eddigi munkáit, s mondjam meg, mit fordítson ezután. Szlovákos kiejtéssel beszélt magyarul, de hibátlanul. Kellemes hangja, búzavirág színű szeme, lándzsavivő alakja, lelkesedése a líráért olyan karakterről vallott, amilyet diákban eszményinek nevez a tanár. Szerényen mosolygott, tisztelettudón haladt mellettem. Én a füzetet lapozgattam, amelynek a szerkesztők ezt a címet adták: Kniha priateľov, vagyis Barátok könyve. Szlovák diákok írásműveit tartalmazta, az ifjúét is, verseit és műfordításait, lágy lírai futamokat és magyar költők: Illyés Gyula, Reményik Sándor, Kosztolányi Dezső verseit szlovák köntösben. Kellemesen lepődtem meg. Minden faggatás nélkül elmondta, hogy csetneki fiú, 1922-ben született, apja építész, Rozsnyón járt gimnáziumba, de Tiszolcon fejezte be középiskolai tanulmányait, s most éppen joghallgató a pozsonyi egyetemen, de nem ízlik neki ez a stúdium, az irodalom szerelmese, semmi más nem tudja lekötni érdeklődését. Kedvesen mosolygott, elmondta diákköri pályafutását: szavalóversenyen első díjat nyert, műkedvelő színész volt, az érettségin kitüntették szlovák irodalmi ismereteiért, önképzőkört elnök volt, lapot szerkesztett, szóval tevékenykedett, ahogyan csak ifjú fővel és lángoló szívvel lehet, sokfelé és sokat fogva. Ctibor Stítnickýnek nevezte magát. Megörültem az ifjúnak, éreztem, hogy Emil Boleslav Lukáč szellemi tanítványa, s igazam volt. Az ifjú Dorüphorosz a szlovák irodalom egyik jellegzetes képviselője, az irodalmi élet szervezője, a magyar literatúra jeles barátja és tolmácsolója lett. A háború rossz, mert az életet pusztítja, mondta, gyűlöli az elnyomást, a maradiságot, szeret minden kultúrát, imádja a szabadságot. A rozsnyói gimnáziumból pajtásaival együtt menekülnie kellett, így került 1938 őszén Gömör északi bányavárosába, Tiszolcra, ahol szlovák irodalomtanára nagy hatással volt rá. Pozsonyban lapot szerkesztett, az evangélikus ifjúság havi folyóiratát, a Nový rodot, melyet literáris irányba késztetett. Azóta — csak számolni merem, de nem hiszem — negyedszázad telt el mindkettőnk fölött, a mosolygó ifjú szemünk láttára komoly, szemüveges írástudóvá nőtt, s szlovák írói munkája mellett a magyar költészet és irodalom értékes tolmácsolójává fejlődött, akinek működését mindnyájan becsüljük, szeretjük. Férfi-jellemmé az 1944—45-ös szlovák felkelésben edződött, ott is Mars helyett Apolló szolgálatában tűnt ki: verssel, szavalattal, színészi produkcióval, rádiószerepléssel szórakoztatta a szlovák szabadságért s az emberségért küzdő harcosokat. Egy arckép-vázlathoz hozzátartozik a többi életrajzi adat is, hadd mondjam el tehát: Ctibor Stítnický faképnél hagyta a jogot, 1945 után csak a tollat tartotta meg fegyverül, s tartja mindmáig. Újságíró, rádióripor- ter, irodalmi előadó és lektor lett, majd minisztériumi tisztviselő, a Szlovák írók Szövetségének ügyvezető titkára, a Slovenský spisovateľ nevű könyvkiadóvállalat igazgatója, 1966 tavasza óta a csehszlovák filmgyárak központi vezérigazgatójának helyettese s a szlovák filmvállalat igazgatója Pozsonyban. írók bizalma hozta-vitte ezekbe az állásokba, de igazi vágya annyi éven át is az irodalom szolgálata maradt. Az első benyomás Ctibor Štítnický lírájából: lágy elomló zeneiség, enyhe, édes színek. Első köteteiben még sok a retorika s az olvasott versek emléke. A költő nem