Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Kovács Magda: Fekete szél

aludtam egyedül. Olyan volt a fejem, mint egy lázas halastó, ahol örökké ívnak a halak.

Ha magunkra gondolok, mintha egy nagy agyagheggyel állnék szemben valami pusz tában. Krétarögök izzanak benne. ÔriHetes a hőség, negyven fok árnyékban. De nincs árnyék. A hegy oldalán elhervadnak a kék szarkalábak. Egy poszméh zsünnyög a fejem felett, száraz fűcsomőt tépek magamra. Hiába, a hőség áll egy helyben, a lángoló krétarögök megvakítják az eget. Ez voltunk mi. Mikor meghalt anyám, azt hittem, hogy én öltem meg, azzal, hogy mindig a halálára gondoltam. Mert olyan volt életében, hogy ha az ember ránézett, a halálára gondolt. Mezítláb járt a mezőre is kapálni. Este, ha hazajött, késsel feszegette ki sarkából az apró kavicsokat. Nagy lába volt, pedig ő maga kicsike volt, törékeny. Alig vonszolta magát a két vödör alatt az udvar végébe a disznóólhoz. Lassan slappogott a vödrökkel. Azt hittem, sohasem ér oda. Csak megy, görnyedten, a két nagy lábát úgy emelgeti, mint a kacsák a tócsában, és soha nem ér el sehová. Én ott feküdtem a kút mögött a kertben. Őmiatta feküdtem ott. Be akartam menni a konyhába. Az ajtó félig nyitva volt. Már nem tudom, mit akartam ott, mindig jöttem-mentem, Talán a hőség elől akartam bebújni valamelyik hűvös asztal alá. Ahogy az ajtó elé érek, látom, ki van nyitva. Egy nagy darab napfény, olyan, mint egy parasztlepedő, ott van a konyha közepén. Anyám meg a végében térdepel, háttal nekem. A két sarka belelóg a fénybe, és szörnyen sárga. Bent a konyhában homály, csend, anyám sarka lassan remeg. Biztos valamilyen gödröt tömött be, amit én kanyarítottam késsel a konyha földjébe. Mindenütt gödröket ástam, az ágyunk alatt is vagy tízet. Néztem a két sarkát, mintha a teste elúszott volna. A lepedőnyi fény apró tócsákra szakadt. A székek elkezdtek pattogni a nagy csöndben. És akkor a falról lelépett nagyanyám sötét árnyéka gyertyákkal. Ügy imbolygott, mint egy részeg, átfolyt az asztalokon. Odaúszott anyám két sarka fölé, és körülrakta gyertyákkal. A tócsák kialudtak, csak a gyertyák lobogtak, középen anyám sárga sarkai. Nem bírtam tovább ott állni. Elrohantam a kút mögé, ahol halkan lehetett nyöszörögni, a köveken összegömbölyödve. A kertben lila volt a levegő. Az orrom égett, a féloldalam megsült a forró köveken. Ezt nem lehetett bírni! Nem lehetett bírni. Ogy lapultam ott, mint egy lapos fejű gyík. Szédültem. Már alkonyodott, s még mindig nem mozdultam. Néztem az anyámat, ahogy vánszorog, mintha mindjárt meghalna. A házunk árnyéka épp felszaladt az égre. És akkor észrevettem apámat nagyanyámmal a kertben. Álltak egymással szemben. Nagyanyám két csontos ökle lecsüngött. Haja mintha lobogott volna, pedig be volt szorítva a kendője alá. Fekete szél fújt a szeméből. Megmozgatta az ágakat felettük. Egyszerre elkezdtek nőni. Elhagyták a fákat, az egész világot. Óriás árnyékuk az égen imbolygott. Ott ölelkeztek össze az égen. Aztán visszazuhantak. Az ágakat összetörték maguk alatt, a földön szeretkeztek tovább. Nyitva tartott számból szanaszét folyt a nyál. Csak néztem apám szürke fejét, és az ég nekiszaladt a homlokomnak. Magával rántott valahová fölfelé, de nagyanyám elkapott. Lábon fogva visszahúzott. Ogy csüngetett a két ujja között, mint egy békát a kút fölött. Fejjel lefelé lógtam, majd megőrültem, úgy féltem, békahangon sikoltoztam. 0 meg csak lógatott és számolt. Akkor anyám megfordult az udvaron a két vödörrel, s eldobta őket, ahogy minket meglátott. Elkezdett nevetni. Hajladozva nevetett, de úgy, mint mikor ezer csapat vadliba rikoltozik egyszerre. Nagyanyám mégremegett, kiejtett a kezéből. Őrület! Ezt túl se éltem. Ha most nem lennék itt, el se hinném, hogy túléltem.

Tavasszal meghalt apám. Arccal a földnek találták meg mások, kint a mezőn. Szerette a földet, abba halt bele. Nagyanyám sötét, gyűlölködő árnyéka sem sokáig riasztott már azután. Ketten maradtunk anyámmal. Néha sápadt, kerek hasára gondoltam. Mikor még vele feküdtem, ha már elaludt, lehúztam róla a dunyhát. Felhajtottam az ingét, hogy megnézzem a hasát. Szép volt a homályban. A fehér köd a sarkakból fölé jött, az arcára szitált. De azóta, hogy az idegen asszony lavórokkal szaladozott körülöttte, egyre soványabb lett, már majdnem olyan sovány, mint én. A sápadt mosolyát sem láttam többet az arcán. Pedig azt hittem, hogy ha ők ketten már nincsenek köztünk, vidámabb lesz minden. De belenőttek anyámba, mint énbelém a házunk hosszú árnya. Ügy hordozta magában őket, mint terhes asszony a magzatát, mint én a házunk árnyékát. Néha kimászik belőlem. Nem is árnyék, valami hosszú, keskeny, tűnődő borongás. Ok is folyton előmásztak anyámból, mint a férgek, míg meg nem ölték, el nem sorvasztották egészen. így maradtam egyedül egyszer egy reggel. Leültem a küszöbre,