Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)
„Ne keressenek. Semmiféle szamárságot nem fogok elkövetni, ha sikerül munkába állnom, azonnal megírom a címemet.“ Hátrahagyott dolgaimról kellett még rendelkeznem. Bende villant fel a tudatomban. Homályosan őt is szökésem részesének éreztem. Vele kezdtem keresni a vasládát, és vállalkozásunk kudarcba fulladt. Heves szégyenérzet fogott el. Gyűlöltem Bendét, és el akartam felejteni, de sehogy sem sikerült. Ha behunytam a szemem, a gyümölcsöskert kerítésén ő lóbálta a lábát. Siető betűkkel még a levél aljára kanyarítottam: „Minden holmimat Bendére hagyom.“ Ez az intézkedés megnyugtatott. Megoszlott a szégyenem. A szökésünkből is rátapadt valami. A levelet két rajzszöggel a pulpitusom belső falára erősítettem. Ha keresnek, ezt biztosan kinyitják. Jól emlékeztem rá, két évvel ezelőtt megszökött egy fiú, annak az egész tanulóasztalát felforgatták. A többit Zsuzsával már megbeszéltük. Én közvetlenül a reggeli után, amikor az intézet növendékei a gimnáziumba indulnak, gyengélkedőbe jelentkezem, de nem megyek az iskolaorvoshoz, hanem egyenesen a gyümölcsöskertnek indulok. Az intézet ablakaiból nem látni el arrafelé, különben is ilyenkor, az órák kezdete előtt, bejáró diáknak nézhetnek. Zsuzsa a gyümölcsöskerten túl, már az intézet területén kívül vár majd rám. Semmi se jöhet közbe, semmi se jöhet közbe. Ezt elalvás előtt többször is elismételtem. A reggeli keltéskor mégis minden hihetetlennek látszott. Azt hittem, csak álmodom az egészet. De a reggeli misén, a templomi gyertyafényben, már tapintható szobrokká változtak a gondolatok. A szószék tartócsarnoka alól szomorú, szakállas szent meredt rám. Ügy bámult, mint aki szabadulni akar a falak szorításából. Igen, el kell indulnom. Eddig senki se volt jó hozzám. Bende is ittmarad, és sora többé nem találkozom vele. Ettől megkönnyebbültem. Alig vártam a mise végét. A reggeli mellől még lopva szemügyre vettem a társaimat, a legtöbbjét már közel hat éve ismerem. Egyikükhöz se kötött semmi, csak Bendéhez, de most tőle is megszabadulok. Tovább már úgy mozogtam, mintha dróton rángatnának. Ki kell szabadulnom a falak közül, s akkor egyszeriben a fejük tetejére állnak a mértani testek. A sorakozónál kiléptem, beteget jelentettem. Lépcsők futottak szembe velem, két kapu, kavicsos út, ösvény és gyümölcsfák következtek. A megbeszélt helyen átmásztam a kerítésen. Zsuzsa az út túlsó szélén várt. Batyut lóbált a kezében. Eddig többnyire a kerítésen láttam, s most furcsa volt egy magasságban állni vele szemben. Esetlenebbnek és darabosabbnak látszott, mint máskor. Amikor a közelébe értem, meg akarta fogni a kezem. Megijedtem ettől a ragaszkodástól, és sajnáltam, hogy egymáshoz tartozunk. Ö rögtön megérezte a vonakodásomat, és csendesen megindult mellettem. Pár lépést tettünk meg így, akkor megkérdezte: — Nem hoztál semmit? — Nem. — Félsz? — Nem. — Messze lakik a mamád? Ijedten kaptam fel a fejemet. Én még csak az elindulásnál tartottam, ő máris érkezni akar valahová. A sok szoba meg a kastély is eszembe jutott. A kastély az igaz, csak... — Messze lakik? — Messze — vágtam rá, hogy időt nyerjek. Alapos kelepcébe kerültem. Anyám meg a kastélyl Anyám szakácsnő volt egy föld- birtokos grófnál. Az ő segítségükkel tanultam. Képzeletemben gyakran felcseréltem a grófnét anyámmal, s nem is volt nehéz, hisz egyforma ritkán láttam mindkettőt. Előre tudtam, hogy oda nem mehetünk, hogy sehová se mehetünk. Mégis mentünk toronyiránt. Ügy éreztem, folyton rálépünk valamire, ami az eddigi életemet jelentette. Quousque tandem abutere Catilina pacientia nostra — motyogtam magamban a sokszor elismételt mondatot, amit Cicero helyett tágas főterek közepéről harsogtam osztálytársaim és tanáraim felé. De a mondat már nem volt érvényes, a tapsoló tömegek szétoszlottak, nem volt már se hadvezér, se szónok, csak magányos gyalogos, szökött diák, helyesebben valaki, aki mellett egy idegen lány szaporázza a lépteit. Zsuzsának persze könnyebb volt, ő azt hitte, hogy van valami célunk. Időnként bizakodva nézett rám, és meggyorsította a lépteit.
