Irodalmi Szemle, 1968

1968/3 - Duba Gyula: Szülőföldem

máskor „kikapcsolt“ aggyal, ellankadt szellemmel bolyongok. Megyek a korzón felfelé, körülöttem a megszokott délutáni forgatag, gyors léptekkel siető emberek, az élet üteme, sebessége ennyi, meg ennyi... sétálok a korzón felfelé, s amikor a Mihály-kapu alá érek, rádöbbenek, hogy a sietségtől egy kicsit kifulladtam, lábam gépiesen lép, átvette az iramot, szaporán lép, akár a többieké, velük futok, lihegek és rohanok, pedig semmi dolgom, nem várnak sehol, és nem mulasztok el semmit, nem kell intéznem ügyeket, van időm, időmilliomos vagyok. Hová sietek hát és miért? Mi hajt, mi űz?

Hová sietek, ha semmi dolgom?

Aki siet, az fél, fél, mert bizonytalan, hogy odaér-e idejében, fél, hogy elkésik vagy lecsúszik valamiről, félt valami értéket, amit elveszíthet. Ha a kor embere tudat alatti indítékokból gépiesen siet, tudat alatt fél, hogy elkésik valamiről, akkor ez az alaktalan félelem bizonytalansággal tölti el.

Talán romantika vagy nosztalgikus öncsalás, talán csak korszerűtlen nyavalygás vagy múló illúzió: néha nagyszerű érzés hazautazni. Ogy nevezném ezeket az utakat: a bizonyosság keresése. Amikor megpillantom a falut, kissé kényelmetlenül is érzem magam, a találkozás kétarcú: egyszerre nagyszerű és fojtogató, bensőséges és hideg, mintha egy régi jóbarátjával találkozna az ember, aki az idők folyamán elhidegült tőle, s ha találkoznak, zavartan kerülik egymás tekintetét. De ez csak az érkezés pillanata. S mindazok ellenére, hogy a falu a komfortra való törekvés és a tv-kultúra bűvkörében él, hogy látom, hogyan válik a közösségi élet egyre inkább otthon ülő, családba és önmagukba zárkózott individualista életekké', mondom, mindannak ellenére, hogy látom ezt a felemás közösséget „útközben" — még mindig van számomra mondanivalója, még látom az alapjait és a kohézióját, az emberség erejét, mely alátámasztja, és látom az erkölcsi törvények rendszerét (vagy csak árnyát?), mely az életét szabályozza. Itt még tudok sétálni és ballagni, mert még megtalálom az erdőket, a vizeket, a szőlőhegyeket, melyek valamikor megtöltötték emlékezetem ismeret-raktárait, még látom a régi értékrendnek — mely valamikor az enyém is volt, amelyet feltétel nélkül elfogadtam, és amelyhez igazodtam — a romjait, s ez elég ahhoz, hogy megérezzem a bizonyosságot: az emberi lét a születéssel indul, és a halálba folyik, és olyan jelenség, amelynek értelme van. Megérzem a lét alapjait, a dolgok értelmét, amelyet a város zűrzavarában az álértelmek és álértékek rendszere és a többiekkel öntudatlanul együtt siető ember lelki magánya eltakar és elhomályosít. Pedig — említettem már — vendég vagyok csak otthon, és egy kissé idegen. Mégis megérzem a bizonyosságot, és... erőt gyűjtök, hogy bírjam az iramot.

Korunk értelmiségije valahogy élet és halál között, légüres térben él. Vagy talán így: egyszerre érzékeli az életet és a halált, a létet és a pusztulást, a két véglet motívumai furcsa integrációvá merevülnek a lelkében, gyengítik egymást a biztonságban, és erősítik a kételyekben, s azért siet, hogy ne késsen le valamiről, bár maga se tudja, miről. Uralni vágyjuk a természetet, s minél inkább sikerül, a jelek szerint ez annál több problémát hoz magával. Egy gondolat: az abszolút uralkodásnak és fensőbbségnek a földi szimbóluma isten, s a vallás Istenének legjellemzőbb és legijesztőbb tulajdonsága az abszolút magány. A gondolat analógiája az emberiségre alkalmazva nem kell hogy teljes igazságként elfogadható legyen, de részigazságként megállja a helyét. A technikai civilizáció kiteljesedése idején talán létrehoz majd egy „műtermészetet“, mechanizmusok és automatizmusok, információk és áramkörök törvényszerűségeinek pontos rendszerét, valóra váltja egy hatalmas világ-technikum vízióját, amit majd maradéktalanul és hátrányok nélkül uralni lehet, de amíg odáig eljutunk, szkeptikusan hányódunk a problémák viharos tengerén. S amikor aggódva és kételyekkel teli nézem a szülőföld életritmusának gyorsulását és a technikai haladás mögé zárkózó iramát, nem a lovat „sírom vissza" a traktor helyett, hanem annak a föld-ló-ember áramkörnek az emberi melegségét és biztonságát dédelgetném hosszú életűvé, mely még mai, gyengülő formájában is olyan sokat jelent nekem. Lényegében önző vagyok, magamra gondolok. De közösségi szempontból is fontos dolog ez. Abban a helyzetben vagyunk, hogy — nyugati példákon — tanulmányozhatjuk a technikai civilizáció létfeltételeinek rendszerét és következményeit. A haladást megállítani vagy fékezni képtelen és káros kísérlet volna, de tapasztalatokkal alátámasztott hozzáértéssel irányítani okos dolog. Erre még van idő. Talán meg lehet találni — vagy ki lehet alakítani — az egykori