Irodalmi Szemle, 1968
1968/3 - Duba Gyula: Szülőföldem
énünknek vagy — megközelítő pontossággal — emlékeinknek nevezünk. (Azért megközelítő pontossággal, mert az emlékké távolodott konkrét élmények megtörténtük idején az ember tudatát formálták, részévé váltak, s a továbbiakban énje építőkockáit képezik, tapasztalatai és tudása láncszemeit, s mint ilyenek többek annál, mintsem hogy múló emlékek maradjanak.) 2 öt-hat éves lehettem, amikor Léváról az első, a következő kép az emlékezetembe vésődött: magas házakkal körülvett hatalmas tér, „kirakodó" vásár van, a téren szekér szekér mellett. A lovak kifogva és a saroglyához kötve hersegtetik a szénát, vagy ropogtatják az abrakot. Ragyogóan süt a nap, én a szekérdeszkán ülök, apám elment sörre és egy kispörköltre, anyám az üzleteket járja, s én azon gondolkodom, hogyan találnak vissza a szekérhez ebben a hatalmas jármű-tömegben. Félek, és egyre nézegetem, hogy nem jönnek-e valamerről, de csak a sok legyezgető lófarkot, fel-felkapott fejet és szekeret látom. A következő — egy-két évvel későbbi — kép is hasonló: a szekerünk gabonászsákokkal van megrakva, tíz mázsa búzát viszünk eladni a „magtárba“. Apám mellett ülök az ülésen, a lovak széles háta ütemesen ring előttem. Újra a nagypiacon fogunk ki, most is sok a szekér, de kevesebb, mint a „kirakodó“ vásárkor, mert most csak „piac“ (hetipiac) van. Gyerekkoromban fogalom volt a „Lévába menés“, akkor is, ha csak a szüleim mentek, de még inkább, ha én is mehettem. Léva volt az ajándékok és vásárfia (mit hoztak?), a csokoládé, a cukorka, a játékok és könyvek városa, amely nagyon messze van, két óra út szekéren, szinte a világ (az ismert világ) peremén fekszik, gyalogosan három óráig is eltart, amíg az ember beér, de ezt még nem próbáltam akkor, s ennek a kétórás szekérútnak a tartama és környezete mintegy testet öltött a képzeletemben, anyagiasult, és egy bizonyos távolság fogalmává rögződött, a konkrét és ismert „messzi“ fogalmát testesítette meg. Legrégibb gyerekkorom Lévájának a misztikáját tízéves koromban az a tény fosztotta meg titokzatos varázsától, hogy bentlakó diáknak odakerültem a gimnáziumba. A gimnázium épülete a vár (illetve a várrom) alatt volt, udvarát a szürke, vén kövekből rakott várfal határolta, s a fal tövében, az iskola udvarán egy megkövült fatörzs állt, melynek réteges barnásszürke tömege egészen a Föld őskorának legmélyére mutatott, mint egy zömök, köröm nélküli mutatóujj. Ide kerültem hát kosztosdiáknak, a ház mögött, amelyben laktam, folyt a Podluzsány patak, naponta lestem a deszkapalánk résein át a part bokrain üldögélő és halászó jégmadarakat. Szombatonként vagy a szünidőkben ismerősök szekerén jutottam haza, télen apám szánkóba fogott, úgy hozott vissza pokrócokba, sőt dunyhákba bugyolálva, lábam alatt nehéz, melegített garami kövekkel; a misztika korszaka után Léva a romantikát hozta életembe. A háború utoisó két évében autóbusz kezdett járni a városba, öreg tragacs volt, a hosszú vagy meredek emelkedőkön gyakran le kellett állnia, ilyenkor kiugráltunk és nyomtuk, s én szorongva vártam, vajon fel tud-e menni, nem gurul-e vissza; talán ez az érzés volt életem első szorongása. Akkor kezdtek utazgatni az emberek, addig — gyalogosan és szekéren — csak akkor mentek a városba, ha nagyon kellett, de az autóbusz megkönnyítette az utazást, s így feloldozta a komolyságát és sorsszerűségét. A kifejezés, hogy „Lévába megyek“, egyszerre veszített a jelentőségéből. Lényegében a modern világ és a technikai civilizáció első betörése volt az autóbusz, mely egyben a könnyedség és felelőtlenség csíráját hintette el azzal, hogy most már kevésbé komoly esetekben is lehetett utazni, olcsón és célszerűen. A cséplőgép nem ilyen gép volt: bár a munkát megkönnyítette, a komolyságát nem ásta alá, a cséplés továbbra is felelős és „emberi“ munka maradt, létprobléma, mely nem tűri a könnyedséget: S bár az autóbuszról szinte mindig lemaradt valaki, mert sosem fért fel valamennyi utazó, nekünk, diákoknak kiváltságaink voltak, mi nem maradhattunk le, a testes, piros arcú kalauz bármily úton-módon felgyömöszölt bennünket, és inkább másokat szállított le, hogy nekünk helyünk legyen az embermasszában. Kétségtelen: az autóbusz bohém színeket hozott a vidék életének komoly rendjébe. S az autóbusz a vidék életformájának és társadalmi mozgásának egyik tényezője maradt; a vasútépítők kihagyták terveikből ezt a vidéket. Ahogy elindulunk Léváról Vámosladány felé, dombokon át vezet az út, aztán Hontfüzesgyarmat következik, itt
