Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Kovács Magda: Fekete szél
Kovács Magda (Vetés-rovatunk felfedezettje. 1946-ban született a gömöri Lökösön- Tornaiján érettségizett, most a pozsonyi Kábelgyárban dolgozik mint segédmunkás.) f©k0t© szél Kövér kislány hempergett a kerítésen túl a homokban. A hátára feküdt, valamin nevetett, majdnem leesett az ég. Fodros lábával utána ugrott egy elröppenő ezüst légynek. Felmásztam a kerítésre, hogy jobban lássak. A négyszögletes udvarban csak a kislány hempergett. Felülről mintha nagy vödrökkel rózsaszín fényt öntöttek volna rá. Homokot dobált felfelé, s nevette, hogy az visszahullt, mint a zápor. Pedig el is olvadhatott volna, el is folyhatott volna. Valami rétről, amit elleptek a méhek, zsongó- bongó csendet hozott a szél. Forró kezem alatt elolvadt a kerítés. Az udvar forogni kezdett. Kiforgott belőle a kislány, a homok s a rózsaszín fény. Már a mi világunkat láttam, és nem is kívülről, hanem belülről. Feküdtem a mély udvarban, amelyik mélyebb volt, mint a világ bármelyik udvara. A vidám ház helyén a mi hosszú, keskeny házunk állt. Milyen egy ház volt az! Más, mint a többi. Keskenyebb volt, szomorúbb és fehérebb. Anyám folyton meszelte azt a szomorú házat, hogy még szomorúbb legyen, még keskenyebb és még fehérebb. Fogta a meszelőt, belemártotta egy vödörbe, és végighúzogatta a falon. Felemelt karján lecsorgott a mész, egész a sarkáig. Olyan csúnyára száradt a fal, hogy azt hittem, mindjárt elúszik. Hosszú, fehérfodros, elfolyni készülő tengerre hasonlított. Feküdtem az udvar végében, apró lyukakat fúrtam könyökömmel a földbe. Én megtehettem. Ogy szúrtak a csontjaim, hogy szinte visítottam, amikor lefeküdtem. A lyukak fölött szaglásztam egész nap. A földet szagolgattam. Vagy néztem a nyári felhőket. Jöttek bolondosán, céltalanul. Mintha csak véletlenül tévedtek volna ide egy másik égről. Még a napot sem felhőzték el. Tovább mentek, nem üzentek. Sokáig, nagyon sokáig törtem a fejem a hangyák útján. Láttam, hogy felmásznak a fűszálak hegyébe, és leesnek. Majd újból felmásznak, hogy újból leessenek. Egyszer aztán megértettem, hogy az égbe akarnak menni, a hangya-égbe. Mert más egük van a hangyáknak, és más nekem. Nekik ott kezdődik az ég, ahol az én bokám gázol, nekem meg ott, ahol a madarak szállnak. Igazában azért az árnyékokat szerettem a legjobban. Majd megőrültem, amikor már másztak elő. A házunknak hosszú árnyéka volt. Még az égre is felszaladt. Átugrott a kerítésen, s a réten maga alá temette a lekaszált rendeket. A rét végében már ott állt az ég. Mintha pont azért állt volna ott, hogy a házunk árnyéka felszaladjon rá egy kicsit tűnődni. Szerettem utánozni ezt a tűnődő árnyékot. Egyszer belefeküdtem egy meszesgödörbe, egy frissen ásott meszesgödörbe. Ott tűnődtem, próbáltam megérteni a házunk árnyékát. Csupa szomorúság lettem attól, ahogy lentről láttam a felfutó babszárak piros virágát. Szanaszét lengedeztek felettem a fűgyökerek, bogarak mász
