Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Páter Zadravecz titkos naplója
zetöit, ezek azonban szembefordultak vele, mivel felismerték, hogy az óvatos kormányelnök, intenciói szerint ítélve, leszerelésükre törekszik. Siegmund Knaus osztrák tábornok annak idején bécsi levéltári anyagra támaszkodó tanulmányt írt a burgenlandi háborúról. Hogy 1918 decemberében, majd 1919 augusztusában Burgenlandba küldött osztrák szabadcsapatok szervezési szálai egészen az osztrák kormányig vezettek, ezt a Knaus tábornok által közzétett levéltári okmányok is bizonyítják. 1921 augusztusa és novem bere között a fordítottja történt: a burgenlandi magyar szabadcsapatok kapcsolatai vezettek az Etelközi Szövetséghez és közvetve részben a kormányhoz is. Páter Zadravecz naplója révén sokat megtudunk a bandaharcok kulisszatitkaiból, lévén ő az Etelközi Szövetség ún. Honvédelmi Bizottmányának tagja. Másodkézből vett adatai közt előfordulnak tévedések is. Például említi, hogy a Fel- sőpulyán útonállás, rablás és lázadás címén agyonlőtt felkelőtisztek közt Sándor nevű nem volt, a helyes név Bakonyi. Ha a Zadravecz-napló szerkesztője elolvasta volna legalábbis a Missuray- Krúg-féle könyvet (a Prónay-naplőról nem is szólva), akkor megtudja, hogy Sátori László nem volt Prőnay-tiszt, hanem a magyaróvári mezőgazdasági akadémia hallgatója, tart. hadnagy, akit tévedésből végeztek ki. (Prónay szerint zsidó származású.) A Világ liberális napilap Végzetes halálos ítélet című cikkéből az is megállapítható, hogy a burgenlandi bandaharcokban két Bónis-fivér veti részt, az idősebbik volt az a páter Arkangyal, akit szereplése miatt Zadravecz püspök is erős kritikával illet. Az 1922-re előkészített, második nyugat-magyarországi felkelést a hagensdor- fi (karácsfai) szabadcsapatbetörés likvidálása után a magyar kormány szerelte le. Erről az eseményről Zadravecz külön nem tesz említést, illetve ez a tollában maradt. De a jegyzetekben hivatkoznia kellett volna rá, mert ezzel függött össze Apáthy százados öngyilkossága. Végül a frankhamisítási botrány kapcsán — amelyről Zadravecz szintén referál — érdemes lett volna megemlíteni, hogy a kezdeményezők nyilván jól ismerték a nagy francia forradalom történetét. Ugyanis William Pitt nagy tömegű hamis assignatát dobott forgalomba, hogy a Francia Köztársaság pénzét leértéktelenítve megingassa annak köz- gazdasági alapját, és ezzel hozzájáruljon bukásához. Magyar tanítványai abban a hiszemben voltak, hogy ha sikerül lejáratniuk a francia frankot, ez a közép-európai francia befolyás gyengülését és közvetve a kisantant megrendülését hozza magával. Ez azonban Pitt epi- gonjainak nem sikerült, csupán világraszóló botrány lett belőle, amelybe Zadravecz is belekeveredett. (Ezért felettes egyházi hatóságaitól is fegyelmit kapott.) Meglepő, hogy a királykérdésről szóló fejezetben Zadravecz nagyon érdekes kulisszatitkokat árul el a szabad királyválasztók, illetve a Gömbös-klikk rovására. Személyi elfogultságán igyekszik felülkerekedni, ez azonban nem mindig sikerül neki. Ez különösen szembeötlő Vázsonyi Vilmos volt miniszter esetében, akit zsidőkommunistának nevez, márpedig Vázsonyi nagy híve volt Károly királynak, és az is maradt. A Hor- thyval foglalkozó fejezetben már tárgyi- lagosabb. Az, aki egyszer meg fogja írni Horthy Miklós életrajzát, jó anyagot talál benne annak igazolására, hogy a kormányzó tekintélyét a kettős király- puccs jelentősen megtépázta. (Szombathelyen a lakosság hűvösen, éljenzés nélkül fogadta.) Zadravecz itt elsősorban személyes tapasztalataira támaszkodik, nehezményezve, hogy a Horthy-rendszer első éveiben minden fontosabb pozíciót a protestánsok foglaltak el, ami szerinte a lakosság többségét képviselő katolikusoknak is a hátrányára volt. Külön fejezetet szentel a javadalmazásával kapcsolatos kérdéseknek is, amely talán a legkevésbé érdekes, viszont jő adalék a korai ellenforradalom korrajzához. A Zadravecz püspökre, a Kapisztrán- kultusz propagálójára aggatott „szegedi Kapisztrán“ epiteton nem volt találó, a püspök tényleges történelmi szerepét illetően. Papi kortársai közül szellemileg Prohászka Ottokár és mások is túlszárnyalták, vannak, akik Hock Jánost, az 1918. évi Nemzeti Tanács elnökét is fölébe helyezik, mások viszont szellemileg hozzá hasonló rangúnak tartják. A Zadravecz-féle naplóhoz mellékelt névmutatót örömmel fogadtuk. Hibáit azonban a legközelebbi kiadásból ki kell küszöbölni. Példaképpen említjük meg, hogy Hegedűs Pál altábornagy sohasem volt a szombathelyi katonai körlet parancsnoka, hanem a soproni antantmisz-
