Irodalmi Szemle, 1968
1968/1
Gy. Szabó Béla A magyar miibarátok számon tartják Gy. Szabó Bélának (szül. 1905, Gyulafehérvár ott) a Román Szocialista Köztársaság állami díjas, érdemes művészének sikereit, tudnak arról, hogy milyen sok dicsőséget szerzett hazájának szerte a világban, olvashattak tudósításokat a Szovjetunióban, a Kínai Népköztársaságban, Belgiumban megtett útjairól, ottani fényes fogadtatásáról, s arról, milyen jól szerepelt a Grafikusok Nemzetközi Seregszemléjén Ljubljanában, !o- kióban, Luganóban, Sao Paolóban. A kolozsvári mester életművében a sokszorosítható grafika mellett jelentős részt foglal el a festészet: olajképeinek, pasztell jelnek, akvarelljeinek hosszú sora is, nem is szólva rajzainak mintegy tízezer lapra tehető gyűjteményéről. Négy évtizedes pályájából harminc esztendő telt el szakadatlan, fáradhatatlan, fő foglalkozású művészi munkával, napi átlagban tizenöt óra alkotással. Gy. Szabó Béla páratlan termékenységgel, szívósan, szinte önfeladó fegyelemmel dolgozik, s ha csak kilencszáz fametszetét tekintjük, ezeket a rendkívül munkaigényes, nagyfokú koncentráltsággal, alakító éberséggel készülő műveket, máris gazdag életűiről, odaadó hivatásérzetről beszélhetünk tevékenységével foglalkozva. Sokat értekeztek már a fametszet eszközeinek drámai ság ár ól, arról, hogy a feketefehér vonalak, foltok expresszív adagolása milyen elementáris hatást képes gyakorolni a közönségre, mennyi rajongó, bennfentes híve van az efféle grafikai eljárásnak; a képzőművészet széles körű elterjedésében, a műgyűjtés demokratizálódásában, a legnemesebb esztétikai agitációban mekkora szerepet kapott a metszetek, karcok, -gráfiák és -tüpiák készítése. Nem szabad elfelejteni, hogy Gy. Szabó Béla grafikai pályakezdése a harmincas évek közepére esett, amikor is a művész számára — ha emberség, felelősség töltötte el szívét — a nép keserű sorsa kikerülhetetlen élmény volt. A népi irodalommal egyidőben széles fronton felvonult a népi képzőművészet is, s ha erről még kevesebb szó is esett mostanság, mint a márciusi frontba tömörült írókról, költőkről, szellemisége nem volt kevésbé progresz- szív és demokratikus. Amiként a szlovákiai sarlósok, úgy a romániai haladárok is az áldatlan falusi állapotok felmutatásával próbáltak egykoron rést nyitni a reakció falán a féllegális forradalmi propagandának. Gyulafehérvári Szabó Béla is ilyetén indítással csinálta első zsengéit. Opus 1. fametszetének címe „Koldusok“ (1933), akik találóan személyesítették meg a Kárpát-medence országainak egy emberöltő előtti lakóit. Nemrégen múlt három évtizede annak, hogy közre adta ötven fametszetét „Liber Miserorum“ címen. Nagy felületű fekete foltokkal, vékony fehér vonalakkal, szűkösen mért fényekkel idézte fel tapasztalatait, melyeket az erdélyi és alföldi nincstelenek között szerzett. Árvaság, nyomorúság, csend, mozdulatlanság jellemzi korai lapjait, melyeknek nagyvonalú kompozíciós ötleteit a nyomasztó téma minduntalan lefullasztja A nyomor látványa elől külföldi vándorlásokkal vélt menekülhetni. Első albuma után négy évvel, 1939-ben, a második világháború kitörésének esztendejében jelent meg „Liber Vagabundi“ című kötete ugyancsak ötven fametszetének lenyomatával. A szorongások, feszültségek ihletét a célszerű tettvágy, a népnek hasznot hajtani akaró munkakedv, a teremtő szenvedély eltökéltsége váltotta fel, meggyőződött arról, hogy aki alkotni tud, annak társai vannak milliók, s velük a legszörnyűbb elmaradottság is felszámolható. Ars poeticáját tulajdonképpen a „Homokvilág“ című kiadványában foglalta össze. Huszonnyolc klisirozott tusrajz ez, amely rajzok Szánk környékén, a Kiskunságban eltöltött hónapjainak emlékeként gyűltek össze, a Duna-Tisza közének eldugott rezervátumáról hoztak hírt. A Transsylvania csu- panövény tájához, dimbes-dombos vidékeihez, meghitt patakpartjaihoz szokott Gy. Szabó Béla az elátkozott tanyavilág várakozó hangulatát jegyezte fel ezekben a vázlataiban. Gy. Szabó Béla szereti azt, amit lát, örül az érzékelésnek, kedvét leli az élet optikai tényeiben, rajong a természetért, számon tartja a madarak röptét, testvéreinek fogadja a fákat, a flóra és a fauna ábrázolásáért viszont nem fordít hátat a társadalomnak, mert az erdők mélyének vegetációját is humanizálja. A bugaci síkon, a szanki magányban oldódott fel benne végleg a szociális fatalizmus, nem mintha akkor megszűnt volna a szűkölködők anyagi és erkölcsi kiszolgáltatottsága, hanem azért, mert megbizonyosodott a nép legyőzhetetlen ereje felől, átélte az ember és a föld kapcsolatának csodatevő drámáját. Külföldi barangolásainak sok-sok biztató konzekvenciája a zsupfödeles vályogházak lakói között tisztult benne alapvető felismeréssé: az idő a kétkezi termelőknek dolgozik; a munkástömegek igazságának érvényesülése olyan kérlelhetetlen törvényszerűséggel kell bekövetkezzék, mint ahogyan a természetben az évszakok váltják egymást. 1949-ben huszonöt további fametszetének reprodukciójával állt ki az Állami Kiadó Kolozsvárt. Ez a sorozat már a szocialista