Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce

Sok halvány emlékem ugyan mire jó?

— Mikor én féltem, te csak nevettél. Miféle förtelmes betegség tulajdonképpen az a malária? Drága fiam, mid fájt tulajdonképpen, mikor megkaptad?

Nagy szomorúság árad felém ezekből a levelekből, igaz, nem kellene olvasnom őket, éveken át tudtam róluk, miért túrok hát bele most ezekbe a levélkötegekbe, amelyek szüleim életében szigorú tabuk, s kegyeletből még haláluk után is érinthetetlenek voltak számomra? Megmozdult valami láthatatlan és leleplezte őket, s olyan árvák most itt e világban, mint egy eltévedt kiáltás. Nincs már a száj, mely világgá küldte, s nincs fül, mely meghallja őket, mert közben meghaltak. Így hát egykor elöljáróimnak tekintett szüleim levelei az én szememben most egy férfi és egy asszony leveleivé változtak, s igy csaknem egyenjogú félként tárgyalhatok velük, s alighanem azért, mert ebben az évben én már három évvel idősebb vagyok, mint anyám, és egy évvel idősebb, mint apám, s jobban is megértem őket, mert... nos, érzem, sejtem már, mi mindent kaphatok vissza majd gyermekeim révén.

Most szinte bizonyos vagyok abban, hogy ezt az örökséget nekem szánták. Ha nem fogadom el, ez egyértelmű azzal, hogy nem teljesítem utolsó akaratukat, mely alighanem megszólalna, ha tudna önmagáról, s ez annyit tesz, hogy elutasítom az élet határán túlról érkező követet, akkor pedig valahol az árokparton halok meg.

Tehát azt akartam mondani, hogy a nap már bevilágított, és valahol galambok búgtak, azért jöttem ki. A kapuban gyorsan határoznom kellett, jobbra vagy balra indulok-e. Mind a két eshetőség azt jelentette, hogy az út egy részét idegenek ablakai alatt kell megtennem, s én úgy éreztem, elvitathatatlan történelmi jogom van ahhoz, hogy mezítláb és tornanadrágban rohanjak ki a kiskapun, olyannyira, hogy elszégyelltem magamat mezítelen lábam és a tornanadrág miatt, s aztán szinte megkönnyebbültem, hogy rendes ruha van rajtam. E fölösleges lelki manipulációnak a vereségérzet volt egyetlen eredménye. Láthatatlanul meggörnyedtem alatta, s ezt most minden ablakból látják rajtam.

Valóban nevetséges, hogy ennyire fontos számomra e helyhez fűződő illetőségem. Hiszen senki nem vonta kétségbe, az új lakos idegensége miatt egyenlőnek érzi magát a többi idegennej, s én ennek ellenére folyvást védekezem, szinte az a gyanúm támadt, hogy nem vagyok egészen rendes. Ma kora reggel komoly figyelmeztetést kaptam arra vonatkozólag, hogy valaki más is egészen otthon érzi magát itt. Kibújtam a házunk mögött épült viskóból (mezítláb és tornanadrágban), s megpillantottam egy alakot, a bérház első emeletén éppen az ablakot nyitotta ki. A függöny beleakadt az ablak sarkába, s fel kellett ágaskodnia, aztán félrehúzta a függönyt, és a sárga hajnali fényből egy pillanatra kibukott, s megrezzent a keble. Mindezt túlságosan lassan raktároztam el koponyámban. Mikor egy kicsit lejjebb néztem, az ablak kerete felett egy másodpercre láthatóvá vált a fekete, sajátosan háromszögletű női ágyék, és annyira magától értetődő, teljes jogú jelenség volt, mintha azon a helyen azelőtt sose állt volna az a csűr. Tehát már itt is meztelenül alusznak, nemcsak mi Prágában, mondtam magamban, és dolgom után néztem.

Négy alma volt zsebemben, a hátamon hátizsák, az idős Ovesnyné asszony egy kis kordén faforgácsot tolt az állomás felől. Most aligha azt gondolja, micsoda úr lett belőlem, és én nem tudom, valóban az lett-e belőlem, vagy sem, mert az urak tőlünk egyre távolabb és távolabb kerülnek, s azoknak, akik hátul maradtak a sorban, csúnya üresség tátong a fejük felett, ki tudja, talán ez a szabadság. Nem is kell ott lennem, de el tudom képzelni. Az ment meg, hogy talpamon most is érzékelem a langyos por simogatását, ez az érzés oly megbízhatóan tér vissza mindig, mint az a reflexem, hogy a kapun átlépve, villámgyorsan felnézek ablakunkra, sikerült-e észrevétlenül eltűnnöm; most akár futásnak is eredhetek. Az alagútból, mely velem egyidős, ilyenkor mindig felbukkant a motoros vonat. Találkoztam egy nyugalmazott vasutassal, aki nem ismert meg, bár én magam jól emlékszem még rá, miben lelte örömét annak idején. Találkoztam néhány új fiatalasszonnyal is, a tekintetük, mint előre meredő- fémrúd alig tíz centiméternyire kerülte el a fejemet, és ezzel radikálisan tudtomra adták, hogy egyáltalán nem vesznek figyelembe. A régi lakosok tekintete alatt is idegennek éreztem magamat, s ez az érzésem abból a tudatból eredt, hogy semmiképp se lehetek hasznukra, az újonnan letelepedett gyári munkások szemében pedig helyi furcsaságszámba megyek; ezek úgy élnek itt, hogy máig sincsenek tisztában azzal, hol élnek tulajdonképpen, de élnek és élnek, bár éppúgy, sőt — saját nézetük szerint