Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Ludvík Vaculík: Szekerce
— Mit tehetünk, ha nem mennek jobban a dolgok. Hát nem? — mondta. Mind a ketten mosolyogtunk. — Hát Prágában milyen a közellátás? Jobb, mint itt, igaz-e? — Hiszen tudod, Prágában a tehenek mindig jobban tejeltek. — Már itt is régen jobban tejelhettek volna — mondta, és átható pillantást vetett rám —, ha több olyan emberünk lenne, mint az apátok. Az aztán igazi bolseviki volt. — Csakhogy a tejelés nagymértékben a tehenektől függ — ellenkeztem —, s azelőtt ezerötszáz tehén volt a faluban, most pedig csak feleannyi. Csodálkozva rám nézett. Aztán tenyerével határozatlanul rácsapott a kerékpár kormányára, aztán tekintetemet kerülve azt mondta: — Hát nehéz ügy. Nagy sötétségben él itt a nép. Mindenki csak a maga kis földje miatt aggódik, hisz tudod. Az emberek nem tudnak megszabadulni a kapitalista múlttól. — Jobban oda kell nyomni őket a falhoz — mondtam. — Megteszünk minden tőlünk telhetőt, ne félj — mondta átforrósodó mosollyal az arcán. — Tudom én. — Csakhogy még mindig kevés Itt a munkás, az üzem az csak most épül. Mennyit küszködött az apátok, mfg belementek abba, hogy megépítik, hogy ki-ki otthon is meglelje kenyerét, és ne kelljen világgá menniük az embereknek, mint apádnak is Törökországba, vagy hol is járt annak idején. — Perzsiában. — Na látod, Perzsiában. Na, nem baj, mennem kell — még egyszer megcsapkodta tenyerével a kormányt, de aztán eszébe jutott még valami. — Karellel nem beszéltél? — Még nem láttam. Furcsa szünetet tartott, és tenyerével megint a kormányt csapkodta. — Na, nem baj, mennem kell — mondta újra, és elmosolyodott. — Lassan majd mindent rendbe hozunk! — jelentette ki végül Pambilo egy járási funkcionárius hangján, mert valóban az Is volt. Egy nap megeshet, hogy becsomagolom a régi perzsiai leveleket, s föladom őket itt ebben a régi postahivatalban, visszaküldöm őket oda, ahonnan jöttek. Lerakódnak valahol a pusztában a sziklafalak tövében a sivatagi porban, hadd keresse őket az a politikai munkás, akit valóban érdekel, milyen következtetés vonható le a mozgalom számára abból, hogy az urak itt sokat isznak, csak azért, hogy feledjenek. Minthogy itt sör nem kapható, miattam nem kell senkinek aggódnia. Minél melegebb van nappal, annál hűvösebbek az éjszakák. Nem tudok elaludni, tehát gondolkodnom kell. Ugyan mire gondoljon az ember? Az adósságokra (hiszen nem áznak el), a lyukas fogaira, melyek megmérgezik a kedvét, a növekedő vagy az éppen most születő gyermekekre (akik mindig bosszantják az embert), a pénzre (arra a leggyakrabban), és végül a sógorasszonyra, aki vérszegény, s mikor az ember el akarja venni feleségül, rájön, hogy tüdőbajos, s akkor otthagyja az ember, másnak kezd udvarolni, s mikor azt akarja elvenni, kiderül, hogy hisz a saját feleségét szereti halálosan, így hát lelohadnak az ember kanvágyai — s egyáltalán, mi mindenről álmodhat az ember. Keresem a középutat az egészséges ember és a bolond között. Néhány tőlünk való fiú tette a legjobban. Elmentek valami szállodába, ahol nők is voltak, összetűztek egy katonatiszttel, verekedés közben összetörték a kardját, vagy száz embert kizavartak, mindent összetörtek (mint az olyan emberek, akiket elfog az idegesség), és még most is ülnek, s a vállalat mindegyikért 1000 reált fizet, de hiába, mivel kellemetlenné váltak, kiutasítják őket mint idegen állampolgárokat, s mindez mindnyájunknak csak bajt okoz. Én is Iszom, mégpedig: hetenként három üveg bort és minden reggel egy pohárka orosz vodkát, a bort nem tisztán iszom, hanem szódával keverve. Napközben az építkezésen teát iszom, s egyáltalán megiszok mindent, ami iható, megiszom a vizet a kőműveskanálból Is, hogy lehűtsem magamat. Megesett, hogy a szar messzebb fröcskölt belőlem, mint amennyire ellátok, dehát ez az elején volt, mielőtt vodkát ittam volna, azt tanácsolták, hogy rendszeresen igyam. Ami hát az egészségemet illeti, légy nyugodt, egészséges vagyok, a perzsák azt mondják, hogy olyan mint egy sejtán, pedig ezzel én csak őket jutalmazom azokért a jókért, amiket itt kapok, csakhogy ez nem levélbe, hanem Iránba illő dolog.
