Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Dénes György: Versek
Dénes György metamorfózis Látod, mint árad szét a test a föld nyálkás csövein át? Föltolul a füvek hegyébe áttetszőn, mint a délibáb. Sziporkázik a szélfúvásban, amíg a fény el nem nyeli, könnyű ezüstgolyócskaként koráll-szín felhő pergeti, virágzó jégkristályba fagyva erdők pihés ölébe hull, átüt a fák gyökér-közén, nyirkos kövek alá szorul, s ha a bokrokon tavasz zöldell, újra harmat lesz, újra fény. Jaj Jaj a legyőzöttnek, aki keserveit nem mondja ki, csak gyűri befelé a szót, a mérgezőt, kinzattatót. Mint fuldokló az iszapot, hörböli a halálszagot, a zöld hinárt, a rettenet torkába ájult perceket. Ja] a legyőzöttnek, aki nem tud mélyebbre omlani, a hite rom és romhitét befogja sűrű, néma ég. Csak tántorog az éjen át, de hát hová, ha nincs tovább? Sötéten izzó jégfalak börtönébe kövült a nap, kelni megint Kelni megint. Indulni, menni, felszívódni e vad világban, ellankadni és megpihenni; melengess még, bujtass el ágyam! Bujtass el nyirkos erdőmélyre, ahol a fák üveges árnyán sötéten ring egy holt szivárvány, örök csend van és béke, béke. búvik már a lélek Bozontos éjből fényre sodortatva, se félelemre, se nehéz haragra, csak, mint az állat, ösztöneit váltva: árvulok valami keserű halálba. Indul a nyár is, lassan őszbe érik, búvik már a lélek maga ketrecébe, kétségek malmain, szerepet cserélve mindig igazatlan, mindig béna szájjal. Tévedéseimben oldott keserűség, lelkendezés dermedt hamuja a hűség, szívemre szorítsd a kezed, boldog isten, az lök a mélységbe, ami volt: a nincsen. Nem az idő érik, csak az ember döbben oktalanságára, homlokát lesunyja, képzelt igazában bénán fuldokolva felfedi sebhelyes, meztelen ágyékát. Feledtetni kéne, de ki feledtessen, hisz a szeretet is magatehetetlen, a fény, ami benned űzte rossz játékát, parttalan vizekre veti az árnyékát. messzi út Fölriad az ember, messzi útra indul, tajtékos rengeteg áll a küszöbön túl, idegen ösvényen idegenebb árnyak, redves gyökerekből gőzölög a bánat. Indulni kell mégis, taposni a csendet, áldani az istent, aki így teremtett, áldani-átkozni, bárha félszünk jajgat, — veszejtő végtelen, nagy a te hatalmad! Csak te szólsz utánunk, elherdált gyermekkar, holt lelkek lidérce, hullajtod a könnyed kalitkás rengeteg fekete füvére. negyvenen túl Már nem előre, hátra nézegetsz, a régi tavaszt jobban érezed, Lázak? Remények? Semmi sem örök. Az lesz a fontos, ami eltörött.
