Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála

ért azonban véget a tánc, egész párbeszédeket szőttem magamban, fákról, pillangókról és napsütésről, s a lány helyett is válaszolgattam. A lány persze már nem volt a közelemben. Bende éppen a legszebb párbeszéd közepén zavart meg.

— Min töröd a fejed?

— Semmin.

— Gyere, kimegyünk a gyümölcsöskert mögé, ott most nem Jár senki. Fontos közöl nivalóm van.

Kelletlenül követtem. Az esti órákben az intézet épületét tilos volt elhagyni. Féltem, hogy valaki észrevesz. De mindenki a táncbemutatóval volt elfoglalva, a francia négyes után még öt szám következett. Kilopakodtunk a kapun. Az útra tejszfnű fényeket csö- pögtetett a hold, szorongva lépkedtem Bende nyomában. A gyümölcsöskert mögött szembefordult velem.

— Miről beszélgettél azzal a békával?

— Mindenféléről. — Ezen a hazugságon magam lepődtem meg a legjobban. Bende fürkészve nézett.

— A vasládáról is szóltál?

— Nem.

— Esküdj meg, hogy nem szóltál a vasládáról!

Felemeltem a két ujjamat.

— Esküszöm.

— Jó. A lányokkal nem szabad komoly dolgokról beszélni. Mindent kifecsegnek. Izzad a kezük, és éjszaka az ágyba vizelnek.

— Nem mindegyik.

— De mindegyik. Nem akarom, hogy lányokkal táncolj. Ha lányokkal fogsz táncolni, sose találjuk meg a vasládát.

Fejünk felett az egyik gyümölcsfa ágát imbolygatta a szél, s bár a fák már rég kopaszok voltak, mégis úgy tűnt, mintha az almák mosolyognának feketén. Vártam, hogy Bende nekilát az almaszüretnek, csakúgy, mint máskor, de ahelyett, hogy az ág után nyúlt volna, hirtelen megszorította a kezemet. Aztán azt éreztem, hogy a nadrágom körül matat.

— Te is — súgta sürgetőn s olyan halkan, ahogy a jelszót szoktuk kiejteni.

Én azonban az irtózattól és a kéjtől mozdulni se tudtam, a fekete almákat bámultam.

— Csak mi ketten szeretjük egymást — motyogta Bende.

De én már nem szerettem őt. Riadtan próbáltam elképzelni magamban a szerelmet. A szerelemnek nincs keze. A szerelem a gyümölcsökhöz és a madarakhoz hasonlít. Bende viszont fához vágja a madarakat. Bendének tíz keze van, s ujjal közt ostort csattogtat. Magamtól Is irtóztam, s úgy éreztem, mintha elvesztettem volna a kincseket. Én senkivel se tudtam beszélni erről. Az istennel se, pedig gyakran letérdeltem előtte, de az isten hol túlságosan jó, hol túlságosan félelmetes volt, és mindig csak azt ismételgette, amit magam is éreztem. Ha azt mondtam neki, hogy paráználkodtam és elkárhozom, semmi se segíthet rajtam, belenyugodott. De ha azt kívántam, hogy megbocsásson, mert senkim sincs rajta kívül, és a vasládát elveszítettem, arra is bólintott. Rájöttem, hogy nem tudok az istennel beszélgetni. Bendével tudtam, de Bende fához csapta a madarakat.

Egyik este aztán hívatott a rektor. Ogy mentem hozzá, mintha istenhez rendeltek volna kihallgatásra. Csakhogy a rektor fordított isten volt, ő beszélt, és.én hallgattam. A tanulmányi előmenetelemmel kezdte.

— Az utóbbi időben lankad a szorgalmad. A szorgalom lankadása pedig mindig kapcsolatban áll a lélek állapotával.

Leszegtem a fejem, és nem válaszoltam.

— A társaidhoz sem vagy barátságos, mindössze egy fiúval barátkozol.

Várta, hogy megmondom a nevét, de én csak álltam a hatalmas diófa íróasztal előtt, s az ablakra csapódó legyeket figyeltem.

A rektor egyre türelmetlenebbé vált.

— Hiába hallgatsz. Ez a makacsság semmit se használ. Nekem van egy görbe csövem, ha belenézek, mindent meglátok.

Vártam, hogy előkotorja és belenéz, felfedezi benne a vasládámat, de nem ezt tette, hanem homályosan és ragacsosan Bende körül kezdett tapogatózni. Akkor beláttam, hogy az isten is, a rektor is csak annyit tud rólam, amennyit rábízok. De én nem