Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Gál Sándor: Mondd azt, hogy nem

— A galambokat még nem szabad lőni — mondta az öreg. — Majd szeptember közepén rájuk megyünk. Van belőlük elég.

Nemsokára erdős, bokros dombháthoz értek.

— Hő...! — húzta meg a gyeplőt az öreg. — Menjetek végig rajta, hátha felvertek egy rókát... A fácánokat ne bántsátok. Te se! — figyelmeztette a fiatalabbik fiát.

— Nyugodt lehetsz — mondta a fia.

Leugrottak a bricskáról, megtöltötték a kétcsövűeket, s beváltottak a sűrűbe. Az öreg az ülés közepére húzódott, s a szája szögletében apró mosoly jelent meg. Jól csinálják, tűnődött magában, nem sietnek, nem ütnek túlságosan nagy zajt, csak éppen annyit, hogy kiugorjon a vad.

A ló idegesen topogott. Most, hogy állt, még több légy és bögöly keringett a feje körül. Nyakára szálltak, és szívták a vérét. Tehetetlenül csapkodott a farkával, és rángatta a kétkerekűt.

— Hó, Csillag — szólt rá az öreg —, várj még egy percet.

De a 16 nem nyugodott meg. Kapkodta a fejét, rángatta a gyeplőt.

— Na, menjünk — legyintett az ostorral az öreg.

A domb túloldalán már várták a fiai.

— Nem ugrott semmi? — kérdezte tőlük.

— Semmi — felelt az idősebb —, de azért jó volt járni egyet.

— Igyekeznünk kell — mondta az öreg —, ilyenkor hamar megéheznek a kacsák, és korábban repülnek.

Már nem volt messze a diófasor. Negyed óra alatt odaértek. A szántáson vágtak át, mert erre már nem volt út. A diófák két határ mezsgyéjén álltak egy dombélen, s a dűlőút akácokkal szegélyezett, a fasorral derékszöget bezáró vonalának rövidebb befogóját alkották. A dombéi legmagasabb pontján trigonometriai magasságjelző állt korhadó lábakon. Azon túl kétszáz-kétszázötven lépésnyire fehérlett a homokbánya. Olyan volt, mint egy golyószakította seb az egészséges testen. Sivár, összeégett fű, vadzab és krisztustövis nőtte be szakadozó partját. A homokbánya alatt a völgyben lápos, mocsaras terület húzódott le a Duna felé egy szabályozatlan, név nélküli patak két oldalán. Ez a rész volt a fácánok téli tanyája, de valahogy a vadkacsák nem szerették.

Lassan alkonyodott. A táj megtelt az alkonyt kísérő neszekkel, hangokkal. Lent az akácosban szarkák csörögtek, valahol távolabb a völgyben fogolykakas rikoltozott, s a diófák alatt a lápos patakpartról felrajzó szúnyogok zümmögtek. Az öreg és fiai nagy igyekezettel hessegették a szemtelen vérszopókat. Nemsokára megjött Géza bácsi.

— Siessünk — mondta köszönés helyett —, mindjárt jönnek.

— Csak jöjjenek — mondta az öreg —, már jöhetnek. Na, menjetek, én majd a bricskáról nézem, mit tudtok.

A távolban puska roppant. Felkapták fejüket.

— Ugye, mondtam — szólt Géza bácsi —, már elindultak.

— Hallom, a fene vigye el, hallom, lövik őket, felkergetik az égbe valamennyit... A mindenit az ilyen ostobáknak! ... Ott bántják őket, ahol nem szabad ... Azzal egyik se törődik, hogy vissza Is szálljanak — dörmögte az öreg bosszúsan.

Már a bricskán ült, mikor az első csapat kibukott a felhők takarásából. Szépen jönnek, gondolta az öreg, és szemével kísérte a vadkacsák sebes röptét, na, kisdoktor, hadd lám, mit tudsz... A kacsák a két fiú között húztak, s mikor átrepültek a diófák felett, a takarásból felcsattantak az első lövések. Bum, bum... S utána még egyszer. Az első ismétlés után két kacsa kivált a sorból, s mintha kővé váltak volna, zuhantak lefelé; a második duplázás után a vezérhím szárnyazva kalimpált lefelé, s az utána következő felcsapott az ég felé meredek repüléssel, majd hirtelen összecsapta a szárnyait, és tehetetlenül zuhant a mélybe.

— Hű, a csillagát — kiáltott fel hangosan az öreg —, ez igen! Szép lövések voltak, jól csináljátok ...

Most újabb lövés csattant, pedig nem repült semmi, de az öreg tudta, hogy a szár- nyazott vezérhím kapta meg a kegyelemlövést. Jól van, ennek ez a rendje, nem hagyhatjuk Itt a rókáknak, ha már egyszer leszedtük ...

Űjabb csapat szállt, de már a völgy felett kettészakadt, s az egyik része a homokbánya felett húzott el, a kisebbik fele, hat-hét kacsa pedig az előbbiek nyomában a