Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Bárczi István: Versek
huszonnégy Asztalomon huszonnégy csonkig egett gyertya huszonnégy lángom huszonnégy Mezőimen huszonnégy döglött legszebb lovam huszonnégy vágtám huszonnégy Egemen huszonnégy üszkös fekete csillag huszonnégy tájam huszonnégy Síromon huszonnégy borzas kutyatej sárgít huszonnégy álmom huszonnégy valaki halkan énekel A tó fölött a vár alatt mintha a repedt váralak odúiból röppenne fel valaki halkan énekel hozza a szél ahogy dalol kibukkan a kék víz alól a tó szirénként veti ki haját világgá lengeti ruhát mos hajlong mint a nád a vizben meglesi magát s dalol örökké énekel a tavon hattyúk lengnek el apró selyemfehér mesék utánuk küldi csöpp kezét s míg dalol észre sem veszi kíváncsi sereg övezi leskelődő fiú-hadak támasztva a vén várfalat kinyílnak belső poklaim Tűként szurkál, serked bennem a rémület nyirkos szakálla: magamhoz jöttem vendégségbe, magam tálalta vacsorára. Kinyílnak belső poklaim, mint érett barackban a mag. Az ösztön mankóin viszem magamhoz magamat. Gránit ajtaját csapja rám, hogy oltalmazzon, a lélek. Akárha takaró — befed külön törvény s ítélet. A világ csupán az ablakokból kihullt négyszögek halma. Magam vagyok, és nem haragszom se másra, se magamra. mert a szerelem egyetlen volt Mert a szerelem egyetlen volt, aztán már nem keresett senki. Ölelhettem, az ölelésem azé volt, aki elfelejti. Fuldokolva feküdtem hát le mások mellé, hogy meghalok. S mérges pattanásként szakadt ki testemből, amit adhatok. Nagyszeinű lányok körbeálltak, vigasztaltak és sírtak, ríttak, megcsókoltak és nevetgéltek, mint mikor valakit vidítnak. Nem is szóltam sohase rájuk, pedig már mindent másnak adtak: virradat volt a kacagásuk, hozzám szegődtek alkonyatnak. Mert a szerelem egyetlen volt: azé volt, aki elfelejti. — Bolond festők rajzolták szénnel, nem is érti meg senki. Bárczi István
