Irodalmi Szemle, 1968

1968/2 - Tamás Mihály: Sziklán cserje

Negyed négyre az irodában kell lenniük. Negyed négykor ott fog ülni az irodában az igazgató, a látogatók számára fenntartott karosszékben, a szakállát fogja simogatni, és ahogy rátekint Gwerk úrra és a Bobyra, amint belépnek az irodába, a szeme azt fogja mondani: lásd, itt vagyok, részt veszek a munkátokban.

De a Boby messzire ijedt Gwerk úrtól, messzi fehér pont volt csak a rét zöldjében.

Gwerk úr elindult egyedül.

Végig a töltésen, be a László utcába.

Mi lesz most, jaj mi lesz, hogy kutya nélkül tér haza? Messziről látta már, hogy a szőke lány még mindig tologatja a gyermekkocsit, de most már csak haragot érzett,, és idejében átment a másik oldalra. Már a Fő utcára ért, talán száz lépés még az iroda, ahová ő most egyedül fog betérni. Ki fogja nyitni az ajtót, és az ajtón belül az igazgató borzalmas tömpe ujjai fognak eléje meredni: ah, ön egyedül?

Már a lépcsőn haladt, már csak három lépcsőfok kellett ahhoz, hogy megfoghassa az iroda kilincsét. A vezetőszíj árván lógott a kezében, és ő tétován állt meg az utolsá három lépcsőfok előtt.

Jóisten... valamit érzett a térdénél.

A térdénél a Boby állott, és ahogy Gwerk lenézett rá, az állat bánatos szép szeme tekintett rá vissza. A nyakát tartotta engedelmesen, alázattal és hűséggel, és a szemében a megértő lélek véghetetlen szépsége virágzott, amely a világ megváltására is elegendő lett volna.

Amikor rácsatolta a szíjat, Boby érdes meleg nyelvét végighúzta a Gwerk úr remegő, tintafoltos kezén.

sziUíán cserje

Tulajdonképpen nem is hívtam magammal Józsit, csak úgy rám akadt a piactéren. Anyámnak volt egy öreg foxija, az érezte meg úgy, mint ahogy Józsi megérzi, ha az ember a pincébe megy, ki a hegyre. Azt nem tudom, hogy a foxi miért szeretett a borospincébe kijárni, de hogy Józsi miért szeret, azt egészen biztosan tudom.

— Pihenünk, Józsi, pihenünk?

Ott üldögélt a templom kerítésén, süttette magát a nappal, így hát semmi különös nem volt a kérdésben. De Józsi nem hagyja magát, ő nem ismeri el, hogy azért pihen, mert nem tehet egyebet. Megcsavarta fejét a nyak körül, és mosolyogva nézett fel az égre.

— Ä, dehogy, egy kis frontpucolást vállaltam a kaszonyi péknél, csak még nem fogtam hozzá.

Tudtam jól, hogy nem vállalt ő semmilyen frontpucolást, és nem vonom el a munkától, ha magammal viszem. De hívni sem kellett, jött mellettem.

— Hát, hogy megy a sor, Józsi?

— Megyen.

— A gyerek?

Felesége van Józsinak, száraz, kicsi asszony, inkább gyermek, mint asszony, a gyerek is olyan, Józsi is, de élnek mind, fiatalok és szívósak, és az életnek örvendezők, mint a sziklán termő cserje gyökere.

Elhaladtunk a posta mellett, át a Széna téren, a vásártér mellett. Túl az út árkán világos szoknya libbent a fák között. Józsi intett feléje, azután a hegy felé intett, és rám mutatott, hogy oda megyünk. Füvet vágott az asszony, tehénnek valót, de nem a maga tehenének.

— Tetszik tudni, Danó a szomszédom, neki van tehene, oszt, hogy az asszony szedi neki a füvet, hát kapunk mindennap fél liter tejet. Elég a gyereknek.