Irodalmi Szemle, 1968
1968/2 - Fábry Zoltán: Tamás Mihályra emlékezve
Fábry Zoltáre Tamás Mihályra emlékezve Az Irodalmi Szemlében épp Tamás Mihálynak messziről, Ausztráliából hozzáirr írt születésnapi köszöntőjét olvastam, amikor híre jött, hogy Tamás Mihály műegyetemi tanár, a tőlünk, közülünk indult író, már halott. A beregszászi mérnök még a hitleri időkben emigrált: svájci első állomása után jött az utolsó: Ausztrália. Mérnök volt és irodalmunk első prózai ígérete és — ígéretbeváltója. Ű volt „a“ novellista. Emlékszem: a novella esztétikai normáit az ő novelláival példázhattam íróink okulására. Novellaíró volt elsősorban. De egyik regénye — Két part közt fut a víz — irodalmunk egyik legszebb dokumentuma: épp ideje lenne újra megjelentetni. Hogy ki, mi volt Tamás Mihály, mit jelentett zűrös, zavaros életünkben, azt egy régi, negyvenéves írásom mindennél jobban mutatja. Egyik regényét — Szép angéla háza — koncentráltan támadta az itteni magyar reakció, élén Korláth Endre kerszoc szenátorral. A vádakra védőbeszédem volt a válasz: Tamás Mihály mellreölelése, vállalása (A Reggel — 1927. május 8.) tegnapi ölelés és vállalás szálljon ma — fenyőgallyként, utolsó köszöntőként — Melbourne-i sírjára: Tamás Mihályt nem kell védeni. Elintézte ezt ő maga jól, alaposan és cáfolhatatlanul.. Tehette, joga volt hozzá, jogon felül kötelessége: igazságot írt, tehát igazságot kellett védenie. És semmi sem könnyebb, mint igazságot védeni. Nem kell nyíígni, nem kell izzadni, tanácskozást tartani: hogyan lehessen a tudott hazugság — igazság, hogy lehessen a „műfel“ embereket megtévesztően perdöntő jelentőségű. Tamás Mihályt nem kell védeni. De szólni kell, jelentkezni, elmondani ugyanazt, mint idegen, másképp, mert furcsák az emberek: ugyanazt az igazságot szeretik több szájból hallani, hogy csakugyan elhiggyék a vádlott védőbeszédét, hogy elhiggyék: ez a védőbeszéd a legigazibb vádbeszéd. Kell, hogy más is szóljon, elsősorban Tamás Mihálynak van szüksége erre. Kell, hogy tudja és érezze: korlátok és korlátoltságok elleni harcában nem áll egyedül. Kell valami: a szolidaritás, az egycélnak bizonyító és tanúskodók kórusa,, hogy Tamás Mihály erős maradjon, megmaradjon, most már teljesen a miénk maradjon. Tehát: akit nem vesznek le a lábáról kicsinyes társadalmi butaságok és szervezett önzések, álarcok és kényelmes polgári célok, de aki most már tudatosan ezek ellen küzd,, hogy az érdekkorlátokkal kisemmizett értékek és emberségek jogot kapjanak az uzso- rázott életből. Kell szólni, jelentkezni és Tamás Mihállyal kezet szorítani, mert mindig öröm, ha a nyáj kirúgja a közéjük nem tartozót és öröm látni, hogy ez a rúgás embert ébreszt, embert, aki magára eszmél, missziójára: küzdeni és harcban kíméletlenül küzdeni a korlátok és korlátoltságok ellen. Ki hitte volna, hogy a Szép Angéla háza legyen az alkalom erre a ruszinszkói forradalomra? (Lapjaink korlátoltságát és kicsinyes szempontjait egyébként nagyszerűen
