Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - FIGYELŐ - Jaroslava Pašiaková: Az iszony és a szerelem drámája
egyszeriben visszájára fordult, mert az írás vágya mindig súlyosabb." Ezért érdemel talán különleges figyelmet az egyetlen emberi kapcsolat, amely éppolyan rendkívüli volt, mint maga a kafkai életeszmény. Kafkának Milena Jesenská-Polakovához fűződő — kezdetben művészeti, későb intim emberi — barátsága semmihez sem hasonlítható. Ezért tartom Jelentős kiadói cselekedetnek, hogy Kafka Levelei Milenához (Dopisy Milene, Edice Academia, Praha, 264} éppen a Jubileum évében jelentek meg. Ez ugyanis Kafka egyetlen olyan könyve — s talán egyetlen olyan kapcsolatának dokumentuma, amely befejezett. 17 esztendővel ezelőtt (S. Fischer Ver- lag, Frankfurt am Main, Brief é am Milena) láttak először napvilágot a hiteles dokumentumok arról a Kafka számára legjelentősebb viszonyról, amely őt emberhez, egy nőhöz, az egész korabeli élethez fűzte. A leveleket Willy Haas, a két művész közös barátja adta ki. A cseh publikáció szerkesztője s az előszó szerzője František Kauzman, a levelezést Hana Zantovská és dr. Josef Čer- mák fordította. A Levelek Milenához, amely a Kastély mellett talán Kafka legnagyobb, legbensőségesebb, páratlan értékű műve, s a- melyet kizárólag az asszonyhoz fűződő viszonya ihletett, Kafka legerősebb, legmélyebb és legmegrázóbb élményeit örökíti meg. Milena Jesenská, a tehetséges cseh műfordító és publicista, ugyanis a századvég kis számú emancipált cseh asz- szonyainak egyike, az első prágai leány- gimnázium — a Minerva — neveltje, a prágai egyetem ismert orvosprofesszorának lánya nemcsak passzív tárgy volt, aki Kafkának arra lett volna Jó, hogy megmentse őt saját magától. Milena, ellenkezőleg, Kafka legrejtettebb énjének médiuma volt, az asszony erős intellektusa, főképpen vitalitása és életrevalósága (minden körülmények között) intenzívebb életre kényszerítette Kafkát, mint amilyet — ellentmondásos alkata miatt — egyáltalán képes volt elviselni. Milenának nemcsak maguk a Kafka- levelek állítanak ragyogó emléket, amelyek mélységükkel és szélességükkel leginkább bizonyítják, mennyi közös volt mindenek ellenére kettőjüknek az életről, az emberi kapcsolatokról, a művészetről vallott nézeteiben, hanem azoknak az embereknek hiteles vallomásai is, akik közeledésük és szakításuk idején ismerték őket. Max Brod „grandiózus asszonyként“ emlegeti; Willy Haas is hasonlóképpen nyilatkozik: „Szenvedélyes, merész, hidegvérű és okos, ha döntenie kell, de könnyelmű az eszközök megválasztásában, ha a szenvedélyek követeléséről van szú — s erről volt sző, amíg fiatal volt, majd mindig. Barátnőnek is kimeríthetetlen, kimeríthetetlen a jóságban, kimeríthetetlen a segítségnyújtásban, hogy gyakran rejtély volt, honnan szedi ezt az erőt, de igényeiben is kimeríthetetlen, szemben a barátjával, úgy is, mint szerető... Vagyis hihetetlen mértékben tékozolt mindent: életet, pénzt, érzelmeket — a saját érzelmeit s a kapott érzelmeket is, amelyeket feltétlen tulajdonának tartott, s amelyekkel szabadon rendelkezett." Ezért nem csoda, ha Kafka kezdetben megriadt attól, ahogy az asszony „az életébe hullott“. Ez már akkor történt, amikor Milena elsőként fordította cseh- re, és tette közzé Neumann Kmen c. lapjában Kafka Topic (A fűtő) című novelláját (1920. április 22.). Kafka született félénksége és lelki nemessége nem engedte, hogy műveit közlésre, sőt fordításra kínálja. Ezért érthető, mennyire meglepte és érdekelte az asszonynak már ez a cselekedete is. Már a mód, ahogy Milena Kafka életébe lépett, jellemző rájuk — olyan cselekedet volt ez, amelyet az asszony ugyanolyan mértékben tartott természetesnek, amilyen rendkívülinek tartotta Kafka. Mikor aztán felduzzadt — kezdetben tisztán művészi tárgyú — levelezésük, lejátszódik a tipikusan kafkai dráma: fél szerelmétől, amely a nőhöz, vagyis az élethez fűzi, s közben ráébred, hogy épp ezzel a tudatalatti félelmével kerül hozzá még közelebb. Kafka rögtön ismeretségük kezdetén (M. Brodnak írt levelében, 1920) találóan jellemzi Mile- nát: „Eleven tűz, amilyet még sose láttam ... Mellette végtelenül finom, merész, okos, és mindent áldozatul dob...“ — Az egész viszony vezérmotívuma mégis a szorongás maradt. Nehéz ma megítélnünk, miféle szorongásé. Nyilvánvaló azonban, hogy nem az egyértelmű kafkai dilemma volt ez: élet vagy
