Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló
Legénykorában még pislákolt Mák lelkében valami lázadásszerű dac, amely azonban nem irányul a fennálló társadalmi rend ellen — osztályöntudata nem volt, nem is lehetett — csupán egyik kenyéradója, Kubanda bacsa ellen támad, amikor annak akarata ellenére elhatározza, hogy Jankó bátyja telkén házacskát épít magának. Ennél többre nem futja, a nyomorúsága és a tudatlansága nem engedi, hogy felemelje a fejét, és tisztább, látóbb szemmel nézzen körül a világban. Éli tompán és kilátástalanul a többi ezrek, a milliók életét, akik tudatlanságukban ösztöneik rabjai, nem értik a világot, s ezért nem is tudnak küzdeni igazságtalanságai ellen. Mák is úgy fogadja a sors csapásait, mint valami elkerülhetetlent, amit végtelen tűréssel és megadással el kell viselnie. Mit ad Hronský regénye utolsó fejezetében hősének útravalőul? Csak any- nyit, hogy „az élet nem regény, az élet szikla, völgy, hegyek, fatuskók, fejsze, szívósság, kenyér és zúzmara, s mindezek nem kulisszák, hogy ide-oda tologathassák őket, ahogy az a fantáziának tetszik. Te sem tűnhetsz el, Jozef Mak, csak úgy egyszerűen. Egyszerű ember vagy, s az egyszerű embernek meg kell tartania a világ nagy törvényét: a második, a bölcsebb harminc évében kell learatnia azt, amit az első oktalan harminc esztendejében vetett. Mindenki elhiszi neked, hogy ez bizony nevetséges egy rend, de senki sem segít rajtad, mert a törvény az törvény.“ Bölcs, de egyúttal fatalista ez a végkövetkeztetés, túlságos hangsúlyt kap benne a determináltság, életünk megvál- tozhatatlanságának a ténye: Szenvedj, Jozef Mak. Egy vagy a milliók közül, hát bírj ki mindent... Még a múlt szemével nézve sem fogadhatjuk el ezt a beletörődést, avultnak érezzük Hronský passzív életszemléletét, amely mint irodalomtörténeti dokumentum mégis jelentős, mert igaz és mély emberséggel ad híradást valami régen letűntről és soha vissza nem téröről. De ezen túl is értékelnünk kell a regény fájdalmasan szép lírai alaphangját, mesterien ötvözött stílusát, meleg és mély emberies hangját, amely a nehéz élet visszahúzó sűrű iszapjából ilyen igazgyöngyöket vet fel: „Az öröm nagyon lassan hal meg, vagy egyáltalán nem hal meg, főleg ott nem, ahol igen kevés akad belőle." Teljesen meddő és értelmetlen volna Jozef Mak rengeteg tűrése és szenvedése? Talán igen, ha végül is nem vezetne el az író teljesen tudatos végső következtetéséhez, hogy az élet durva kényszere ellen való meddő és kilátástalannak tűnő küzdelem mégis valami belső tisztulást eredményez. A regény olvasása közben számtalanszor eszembe jutott Móricz Zsigmond boldog embere, Joó György tiszaháti szegényparaszt, aki az írónak harmincegy beszélgetésében mondotta el élete történetét. Hálás feladatnak bizonyulna párhuzamot vonni a két szegényparaszt élete között, megkeresni sorsukban mindazt, ami rokonítja őket, s nemkülönben azt, ami a közös szegénység, a tűrés és meghajlás nyomorúsága ellenére is két merőben más világot tár fel. Hronský hőse az első világháború előtt éli le a regényben ábrázolt három évtizedet, Móricz boldog embere korban közelebb áll: a világháború alatt érik emberré, s a beszélgetésekben eljut a harmincas évekig. Korban tehát eltér a két életsors, amelyeket a két alkotó szinte egyidőben vetett papírra. (A boldog ember 1932-ben jelent meg először folytatásokban a Pesti Napló hasábjain, és három évvel később, 1935- ben került könyv alakban kiadásra Móricz gondos, a beszélgetések eszmeiségét és tartalmát nem érintő javításaival.) A korabeli eltérés adja a különböző társadalmi hátteret, amely Hronský esetében elmosódó és jellegtelen, Móricz- nál azonban — főleg a harmincas évek gazdasági válsága következtében — erőteljesebb és helyenként már szinte vádiratnak minősíthető: „El van rontva ez az ország — mondatja Joó Györggyel — úgy, ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez? ... Miért romlott így el? ... Hátha az emberi nép felébred, és azt mondja, nem jól van ez így, csináljuk másképpen. Ma is úgy kellene lenni, hogy a Joó Györgyök meg a többiek legyenek boldogok otthon a maguk kis faluidban.“
