Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - FOLYÓIRATSZEMLE - Fukári Valéria: Kis francia körkép

a Cyrano szerzőjének, Edmond Rostand-nak a fia, s valószínűleg nem esett messze az alma a fájától: ifjabb Rostand-t, a természettudóst hazájában kiváló esszéíróként is tisztelik; nemrég jött ki melegen fogadott esszégyűjteménye a tudomány nagyjairól. Egyébként alább ismertetésre kerülő beszéde alapozásán is érezni, hogy Rostand nem temetkezik a tények és objektív dolgok világába: a tudományt a humanisták módján fogja föl, a tudást a lélek kiművelésével köti egybe.

Bír-e még a tudománytörténet varázserővel — kérdi Rostand — ma, amikor a tudomány és a technika eredményei sokkal inkább a jövő, mint a múlt felé irányítják a figyelmünket?

Intellektuális és didaktikai jelentőségét aligha vitatják. Mindenki elismeri, hogy a tudománytörténet fontos fejezetet képez a gondolkodás és civilizáció fejlődésében, lehet-e tanulságosabb, gondolkodásra késztetőbb feladat az intellektus számára, mint végigjárni az igazság lassú és nehéz embriogenezisének útját, megfigyelni, hogyan hatnak egymásra a különféle tudományágak? S behunyhatjuk-e szemünket a tudománytörténet erkölcsi, sőt esztétikai értékel fölött a pedagógiában?

Amíg tehát a tudománytörténet általános nevelő és emberi jelentőségét senki se vonja kétségbe, a további kérdésben, hogy ti. maguk a kutatók, a tudomány művelői is hasznát vehetik-e, megoszlanak a vélemények. Sőt, vannak, akik azt állítják, hogy a múltba forduló tudós szellem s a jövőt kutató szellem egyenesen összeférhetetlen egymással. S előreláthatólag egyre gyakoribb lesz az olyan tudós, aki önként bezárkózik a tudomány jelenébe, akit a tudomány problémái csak mai, legfejlettebb állapotukban érdekelnek, s az előzményekre, a múltra nem kíváncsi.

El kell ismernünk, hogy az egzakt tudományokban csak kivételesen fordul elő, hogy a kutató egy-egy régi munkában hasznos kiindulópontot, inspirációt lelne saját feladatainak a megoldásához.

A tudósnak — s közvetve a tudománynak — mégis szüksége van a tudománytörténetben rejlő emotív erőforrásra, hangsúlyozza Rostand. A száraz tudományos kézikönyvek mellett kellenek az eleven tudományos olvasmányok: a nagy eltűntekről, az élőknél is néha melegebben sugárzó ásatag szellemekről szóló művek. Sajnos, nincs belőlük sok. A legjobbakat tudósok írták (pl. Darwin Önéletrajza, Étienne Wolf Az élet útjai c. munkája, Marie Curie-nek Pierre Curieről szóló könyve). Az ilyen tudománytörténeti művek humanizálják a tudományt, lelket öntenek bele, a statikus tudást az élő igazság dinamizmusával töltik meg. A lélek tüzet kap itt a lélektől: ezek közvetítésével megismerhetjük az emóciók sehol máshol nem tapasztalható rendjét, átélhetjük a kutatás kalandjának azt a nagyságát, amit az ismeretlennel s gyakran az önmagunkkal folytatott küzdelem már-már költészetté avat. A tudománytörténet érdeme, hogy a tudományban, ahol egy klasszikus meghatározás szerint csak a „mi“ létezik, megépíti az „én“ körét, s így megmutatja a tudomány másik oldalát. Feltárja előttünk az emberi arcok képtárát, s ránk hagyja a személyes erőfeszítések örökét. így születnek az érdek és ízlés testvériségére alapozott, századokon átnyúló barátságok.

Kiélezetten fogalmaz Georges Gusdorf francia filozófus, amikor e kultúra-őrző testvériség megszakítását vagy redukcióját a humántudományok oktatásában értelmi patológiának nevezi. Nem bírom megállni, hogy itt közbe ne szóljak: a diagnózis találó, ezt sajnos, éppen mi bizonyíthatjuk a saját keserves tapasztalatainkkal: mi, a háború után felnőtt nemzedékek, a sűrű és egyformán értelemnyomorító Iskolareformok szenvedő alanyai. (A sors szomorú iróniája, hogy az oktatásrendszernek ezt az elprimitt- zálódását mindig éppen a reform szóval jelölték.)

A francia filozófiatanár az otthoni diákköveteléseknek azokkal a képviselőivel száll vitába, akik csak a legújabb, az ä la mode du jour gondolkodók tanaival kívánnak az egyetemen megismerkedni, és fölösleges időpazarlásnak tartják a múlt, a régi auktorok tanulmányozását. Gusdorf óva int attól, hogy a kultúra folytonosságát és kom- paktságát tagadjuk, meg attól a veszélyes illúziótól, hogy bizonyos korlátozásokkal talán lerövidíthetjük, meggyorsíthatjuk a tudáshoz vezető utunkat. A tudás útja hosszú és nehéz, s az embernek vállalnia kell — mondja Gusdorf. A bölcselet és a társadalom- tudományok egyetemi oktatása nem szorítkozhat csupán egy-egy gondolkodó igazságára, mert az a feladata, hogy a gondolkodás történetének egészével segítse hallgatóiban megérlelni a maguk igazságát, s hogy — Kant szavaival — „a fény és a gondolat emberei“-vé nevelje őket.