Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - FOLYÓIRATSZEMLE - Fukári Valéria: Kis francia körkép
folyóiratszemle kis francia körkép Francia ismerősöm nemrég azt írta valakiről, hogy lénye a civilizáció s az emberi melegség keveréke. Mintha egy dédelgetett álmomat öntötte volna szavakba. Én magam éppen ilyen összetételűnek szeretném hinni a dunai népek mentalitását, ha majd a modern civilizációt még meglevő népiségük tüzével magukba olvasztják, s így a mainál egészségesebb, harmonikusabb emberi természetet hoznak létre. Érzés és ráció egymást nem hígítva vagy pusztítva, hanem kiteljesítve, miért ne vegyülhetne egymással? Gondoljunk Vörösmarty versére: „...düh vagy ész, / Bármelyik győz, az ember vész.“ Ma, úgy látszik, más-más oldalról érzik a kettő vitális egyensúlyának a szükségét Nyugaton és nálunk: ott az emberi melegség, az emóciók energiája, itt az érzelmek felvilágosodása, a tudat kiművelése volna elsősorban kívánatos. S hátha az a valószínű, az a természetes, hogy az óhajtott kiegyenlítődést ott érik el hamarább, ahol fiatalosabb, hevesebb a szív verése. (Isten ments azonban a hiedelmek leggonosszabbikától: attól, hogy a lehetőség igézetében a valóság vadhajtásait, fiatalos indulataink sötét önzését is vakon dédelgessük!) Vajon miért ez a „Duna-táji“ bevezetés olyan beszámoló elé, amely a mai francia szellemi élet, a francia irodalom, tudomány és kultúra néhány gondját, szempontját szeretné ismertetni a Les Nouvelles Littéraires című párizsi művészeti és tudományos hetilap idei évfolyamának alapján? Azért, mert minden ilyen olvasói kirándulás egy másik ország, egy másik nép szellemi életébe, egyebek közt arra is ösztökél, hogy magunkat figyeljük. Idegen tájak nemcsak a maguk másságát mutatják meg a vándornak, hanem tükröt is kínálnak neki — önvizsgálatra. S minden igazi vándor főleg ezt az utóbbit tekinti hasznos ajándéknak. (Már ezért sem volna szabad a világ egyetlen színfoltját sem erőszakosan törölni* egyetlen nép, nemzet hangját elfojtani.) Az „emberi sorskérdásek regénye” és az önmegnyilatkozás A lap rengeteg könyvismertetése, recenziója, kritikai elemzése közül olyan művek visszhangját szeretném továbbítani, amelyek francia nyelven íródtak ugyan, de — egy kivételével — nem a franciaországi viszonyok szülöttei, íróik nem franciák, tehát a francia kritikát is egy idegen revelációival lepték meg. R. M. Albérés francia kritikus közös cím alatt, Camus és Malraux gondolatkörében tárgyalja egy francia (E. Robles) és két algériai író (M. Dib és M. Feraoun) legújabb munkáit, mert — mint mondja — külön-külön és együttesen is azt bizonyítják, hogy „Nem veszett még ki az irodalomban — mint általában hiszik — az ,emberi sorskérdések regénye', amelyet Malraux és Camus emelt csúcsra a háború, a testvériesség s a szenvedés légkörében.“ (A kritikus nyilvánvalóan André Malraux La Condition Humaine — magyarul Emberi sorsok címen megjelent — regénye alapján jelöli így az ember létkérdéseit boncolgató regénytípust.) Emmanuel Roblés-ról az utóbbi hét-nyolc évben azt állítják — mondja kritikusunk —, hogy elpolgáriasult. (A francia író 1948-ban írt, megrázó Montserrat — magyarul A király nevében címen megjelent drámájával lett ismertté a világon.) Oj regénye — folytatja R. M. Albérés — a La Croisiére (Hajőutazás] mégis a régi, a Camus fajtájából való Roblés-t mutatja: a regény az önmagára talált, az élet tragikumát felismerő ember képét idézi föl. A La Croisiére egy földközi-tengeri hajóutat ír le: 1967 nyarán két gazdag házaspár —egy francia és egy német — yachtot bérel egy tengerparti nyaralóhelyen. A luxusüdülést egy este váratlan fordulat szakítja félbe: a yacht német bérlőjéről borozgatás
