Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - DISPUTA - Zsilka Tibor: A képvers és az olvasó

je (ego) és a költő élményének valőságalapja, illetve tárgya (cogitatum) között.3 A költő élménye az újévi ablak grafikai képében „jelenik“ meg az olvasó előtt; s az effajta ábrázolás az élmény legáltalánosabb, legegyetemesebb kifejeződése. Éppen ezért az olvasó többé-kevésbé saját fantáziájára van utalva, amikor a költeményt konkretizálni próbálja; s előállhat az is, hogy az interpretáció egyénenként és esetenként a konkrét mondanivalót illetően más-más eredményeket hozhat, de ez a vers természetéből adódik elsősorban. Persze az alapérzést, az élmény jellegét a költemény adja meg, ellenben az olvasó élményének mélységi fokát, konkretizálódását az emlékek és tapasztalatok növelik és töltik ki, ami viszont már se nem irodalomelméleti, se nem esztétikai kérdés, s ezért erre csak mellékesen, alkalmilag térünk ki. Ebből következik, hogy az „Ojévi ablak" c. költemény témájának megfejtésén túl az egyes kifejezőeszközök esztétikai funkcióinak megállapítását és meghatározását szükséges főként megkísérelni.

Az Illyés-vers megértését a sajátos konstelláció megfejtése teszi csak lehetővé; annál is inkább igaz ez, mert a nyelv itt csupán eszköz az élmény ábrázolására. Valójában még a szavak jelentését sem kellene ismernünk, a költemény egy jelentéktelen információ közlése után így is válthat ki valamilyen benyomást az olvasóban. Ehhez hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek a szimbolista költemények is, csakhogy azokban az esztétikum hordozója a zeneiség. Persze a hatás és a benyomás nagymértékben függ az olvasó intellektuális felkészültségétől és a művészetben való jártasságától is. Meggyőződésünk, hogy egyébként is csak az aktív olvasó (Ingarden terminusa) képes úgy-ahogy konkretizálni Illyés Gyula költeményét.

A kifejezőeszközök elemzéséhez bizonyos támpontokat adhat Roland Barthes azon véleménye, amely szerint a szemiológiában ugyanannak a formának két szubsztancia is megfelelhet.4 Az ilyen jellegű megkülönböztetés végeredményben nem újkeletű a költészetben. Az olvasó mint információ-átvevő mindig is kétféleképpen élvezhette a költészetet: vagy olvasással, vagy egy-egy szavalat meghallgatásával. A tapasztalt olvasó azonban olvasás esetén is társítja a vizuális képzetet az auditív képzettel, illetve sokszor a vizuális képzetet is auditív képzetté „dolgozza“ át. Erre főleg az iskolai oktatás készíti elő; vagyis nem puszta véletlen, hogy az ilyen befogadásra a legfejlettebb az érzékünk. A grafikai kompozíció alkalmazása a költészetben szakítást jelent ezzel a hagyománnyal, mindazonáltal az olvasó kénytelen az esztétikai információt is főképp vizuális csatornán keresztül befogadni, ha esztétikai élményhez akar jutni.

Az „Ojévi ablak" c. költemény az első látásra felidézi az ablakot, vagyis vizuális képzetet eredményez. Már ez is gyökeres változás a szokványos költői formákkal szemben. Az így elénk táruló „kép“ azonban tovább is dekódolható: az ötödik sor után ablakléc következik, majd három-három sor után újra, s a végén szintén. A vers strukturális magvát és alapmotívumát tehát egy ablakot ábrázoló szabályos téglalap fejezi ki, amelyet betűkből szerkesztett „ablaklécek“ metszenek. Az élmény képpel való ábrázolása kétséget kizáróan Apollinaire caligrammes-jaira emlékeztet, vagyis a használt kód egyáltalán nem ismeretlen, az irodalomban megfelelő előzményekhez kapcsolódik. Ráadásul a caligrammes-ok komplikáltabbak, képzőművészetileg bonyolultabbak; s a lettrista alkotásokra meg mindez még fokozottabb mértékben érvényes. Illyés költeményének értékét azonban nemcsak ez a külső keret, nyers és kézzelfogható „tartalom“ szabja meg, hanem a benne elhelyezett és felsorakoztatott kifejezőeszközök harmonikus összetartozása is.

A legtöbb olvasó az ablak képének tudomásulvétele után nem is folytatja a verselemzést, mert eddigi empíriája nem elegendő a költemény „nyelvi“ struktúrájának dekódolásához. Esetleg még megfejtheti azt, hogy a „hó“ szó ékezetei a hulló havat ábrázolják, de többre már nemigen képes. Mi a virtuális olvasó szemszögéből próbáljuk a vers „tartalmát“ a legapróbb részletekig végigelemezni. Mert ha a verset jobban megnézzük, akkor egyéb grafikai tulajdonságait is felfedhetjük: a „hó“ szó szabályos és többszöri ismétlődését az „oh“ indulatszó ismétlődése egészíti ki, s ez tulajdonképpen a „hó“ szó ékezet nélküli és fordított változata. A vizuális képmezőn e szavak együtt,

■3 Bővebben lásd Edmund Husser: „Karteziánske meditace“ (Cartesianische Medit at iónén) c. m'ivét. Nakladatelství Svoboda. Praha. 1968. Főleg a 34 — 35. oldalt; bár a szerző tulajdonképpen végig az ego-cogito-cogitatum viszonyát tárgyalja.

4 Vő. Roland Barthes: „Základy semiológie". Československý spisovatel. Praha 1967:84 — 85.