Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - Palotai Boris: Pokróc az ablakon (elbeszélés)

Palotai Boris

ore z b a o

Már a blokkolásnál elkapta a félkarú portás. — Te vagy az, Marci? — és hátba- vágta.

Úgy ment végig a gyárudvaron, mint aki felkészült rá, hogy megállítják, a kezét rázogatják, a vállára csapnak. Mondatok tolongtak a fejében, ugrálva előzték egymást. Az új szerelde előtt egy lány lépkedett, lógó harisnyáját huzigálta. Az arcát még nem is látta, de a harisnyát ráncigáló mozdulatról ráismert.

— Iboly!

Perszehogy ő az. Ki más huzigálná, markolászná így térdén a harisnyát.

A lány felkapta a fejét. Mozgékony szeme nem árult el sem csodálkozást, sem meglepetést.

— Na... rám sem ismersz?

— Dehogynem.

— Most szereltem le...

— Megálljon csak! Minek is hívják?

— Ezt sem tudod?

— Egyszer egy perecet kaptam magától.

— Mégsem tudod, ki vagyok.

— Egyszer meg rám szólt, hogy indigós a képem. Akkor tanultam gépen írni. — Iboly a térdére nézett, melyen ráncot vetett a harisnya. — Marci... Bottka Marci.

— Na látod... Huszonhét hónapot nyomtam le. Több mint két esztendőt. Mi újság nálatok?

Iboly egyik lábáról a másikra nehezedik.

— Mi lenne!

Marci már továbbállna:

— Sok minden történt azóta. Veled mi van?

— Semmi. Egy nagy semmi. — Iboly lehajolt egy kavicsért, a szoknyájához dörzsölte.

— Remélem, feltörtél! — Vihogás vágta el a hangját. Ahogy a lányra pillantott, el sem hitte, hogy ő nevetett. Az arca akár egy gyerekrajz, csupa merev vonal, elcsúszott pálcika, sebtiben odaszúrt két pötty a szeme.

— Most hol dolgozol?

— Úgyse találja ki.

— Az adminisztrációban.

— Áffenét! Abbahagytam a gépírást.

— Abbahagytad?

— Hosszú... — mondta gyorsan Iboly, ujja közt pörgetve a kavicsot.

— Majd egyszer elmeséled.

A tolópad mögül Csizik ugrott ki, hadonászva közeledett. Zakatoló motor taposta el a hangját, a vigyorgása rikoltozott helyette.

— Örülnek magának — szólalt meg Iboly, s cipője orrával gödröt kapart a földbe.

— Sokáig voltam el. — Marci elégedetten szusszantott.

— Hát csak siessen.