Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
És közben mulaszthatatlan kötelességüknek tartják, hogy... egy-egy könyvvel gazdagítsák az irodalmat, míg a kávéház-lakó zsenik elforgácsolódnak... Skiccekben szemlélődés és élés — két különböző fogalom. S aki betűkben akarja kiélni a mások életét, az bőjtös legyen a maga életében... Fábry is bőjtös életű, míg szinte állandó lázban hevíti a betűk élete. Az erdős mánta fenyvesek közül szakadt ki betegen is csodálatos munkabírása. Csodálatos, hogy a bazsalikom szagú környezetben is olyan emelkedett európéerré tudta felemelni magát. Mert européer a szó legtisztább, legszentebb értelmében. Nekünk alapos, hites és árkon-bokron át hívőkre van szükségünk, és erre éppen Fábry - ban van meg az ígéret.“ A később megtorpant és elhallgatott Farkas Istvánról én írtam az arcképcsarnok negyedik portréját, mely október 11-én jelent meg. Öt fölfedezni, róla írni, mikor a jobboldal tajtékzott szocialista felfogása, naturalista és drasztikus kitételei miatt, tüntetésszámba ment. Bátran és szívesen tettem nevét országossá, de ezzel csak parazsat gyűjtöttem a saját fejemre. „Farkas — írtam — tanító, írásaiban az élet nyers és reális meztelenségével dübörög a mindennap és a magyar falu. Nem mond nagyokat a falusi ember, legfeljebb nagyokat kiált, mint ő... Riportlátása van és kitűnő elbeszélő talentuma. De köti a vidék, a kis nógrádi falu, Jelsőcz... Ám hisz önmagában. És ő is ott van a magyar jövő kőtörői sorában.“ Az emigráns Lányi Menyhértről Vécsey Zoltán írt, elismeréssel. Aztán sorrendben jött a Máral Sándoré után — az ábécé jóvoltából csak hetediknek — Mécs, utána Ölvedi és a nálunk jóval idősebb, elbocsátott tanító, Rácz Pál portréja, aki a lap „ruszinszkói szerkesztője" volt, A cikket egy ismeretlen név szignálta: Avassy Sándor. Sziklay Ferenc Nehogy a jobboldal sajátítsa ki Sziklay arcképét, magam írtam róla. Sziklay szelíd, tisztességes és tisztakezű ember volt. Nem törekedett arra a posztra, amelyet a csehek által elbocsátott tanár kényszerűségből vállalt, ö is húzódozott a napi és a pártpolitikai módszerektől és intrikáitól. Ezt nem is titkolta eleinte. De később aztán belegyökeresedett a kultúrreferensi minőségbe, szűkebb baráti körével (Mécs, Rácz] ekkor már a „nagy trió“ tagjaként emlegettük, és kölcsönösen elfordultunk egymástól. Hovatovább világnézeti ellenfélként kerültem vele szembe magam Is. Az ő fénykora addig terjedt, amíg nem süppedt a pártfunkcióba: a hivatalos kultúr- vezetői trónus karfái közé. A húszas évek elején lelkesen, önzetlenül fedezte föl, vette számba és támogatta az írókat. (Például abban a zűrzavarában is bájos, „írókat“ bábáskodó, kelekőtya korszakban, amikor az ő Kazinczy Társaságával — az én és Jarnó József hosszas rábeszélése után ugyan — vagy száz pennaforgatót vétetett föl a Társaság tagjai közé: a később úgynevezett „írói kataszteribe.*) A kassai „első írói kataszter“ alapján — és mellett — emlékezetem szerint az alábbi neveket tartottuk számon (A három csoportba osztás későbbi, önkényes és csupán hozzátevőleges. A később feltűnt fiatal írók az 1924-es „kataszterben“ természetesen nem szerepeltek; itt csak a teljesség kedvéért emlékszem meg róluk is. Gy. D.): I. A baloldaliak 1. Emigránsok: Antal Sándor, Barta Lajos, Benjámin Ferenc, Bihari Mihály, Fényes Samu, Forbáth Imre, Jarnó József, Juhász Árpád, Kaczér Illés, Kázmér Ernő, Lányi Menyhért, Paál Ferenc, Sándor Imre, Sas Andor, Simándy Pál, Surányi Géza, Újvári Imre, Újvári László, Várady Aladár. 2. Szlovenszkóiak: Darkó István, Farkas István, Fábry Zoltán, Földes Sándor, Győry Dezső, Kulcsár Miklós, Merényi Gyula, Mihályi ödön, Neubauer Pál, Sebesi Ernő, Simon Menyhért, Szenes Erzsi, Tamás Mihály, Tilkovsky Béla, Vécsey Zoltán. II. A „jobboldaliak“ Alapy Gyula, Gogh Illés, Hodinka Tivadar, Inczinger Ferenc, Jankovics Marcell, Kálniczky Gyula, Kersék János, Mécs László, Nátolyáné Jaczkó Olga, Ölvedi László, Rácz Pál, Reinel János, Sárosi Árpád (és a „Mátyusföldi Lapok“ és az „Új Auróra“ írói).
