Irodalmi Szemle, 1967

1967/8 - Szenes Erzsi: Hódolat Fábry Zoltánnak

Még csak néhány versem jelent meg, de már Berlinből jöttem haza, fiatalon, szédülten, lángolással és nem kis lázongással. Berlinből cikkeket küldtem a Kassai Újságnak. Akkor próbálkoztam először prózával. Az egyik írás az első Európába eljutott, Tolsztoj-novellából készült orosz Eizenstein-filmről adott hírt, egy remekműről, a Polikuskáról. Két gépelt oldalnyi írás volt mindössze.

Két évvel később a Kassai Napló szerkesztőségében dolgoztam, és délutánonként, néha késő éjszakáig, a kassai Astoria kávéház apró, „újságíró klub“-nak ■elnevezett helyiségében múlattam az időt. Itt mindenki megfordult, aki akkoriban Kassán, sőt Szlovenszkón entellektüelnek számított. Egy délután — ha jól emlékszem, tavasszal volt — egy szikár arcú, nagyon sovány fiatalember lépett be: Fábry Zoltán. Azóta évek folyamán többször találkoztam vele, legutoljára a háború után Pozsonyban, de én még mindig azt a fiatal, annyira jellegzetes, senkiével össze nem téveszthető, szigorú, s mégis csupa fényt és melegséget sugárzó arcot őrzöm magamban. Igaz, hogy Fábry alig változott, mintha az évek — mint legutóbbi képéről is megállapíthatom — csak újabb, friss rétegeket raktak volna erre az egykor aszketikus, de humánumot sugárzó fiatal arcra, de meg nem változtatták. A belső kép is ilyen változatlanságot mutat az alkotásban, legutolsó műveiből is az a fiatalság, szenvedély, lendület, emberszeretet, az igazságkeresés magas fokra hevített hője árad, mint első írásaiból.

De amiről beszélni akarok, az az a kis írás, mely megbújt a Kassai Újság nem éppen színvonalas vasárnapi mellékletében, s rám irányította Fábry figyelmét. Ebből is kitűnik, mint őrködött Fábry nyugtalan-éberen a vártán, a szlovákiai magyar irodalom vártáján már a kezdet-kezdetén, és egy sornyi megjelent írás sem kerülte el szemét, amiben valami érték csillant, amiből biztatást tudott kiolvasni, pedig milyen szigorú volt, szinte kérlelhetetlen. Ott az újságíró klubban elmondta, hogy teljesen ismeretlen voltam számára, sose hallott rólam, mikor a Polikuskával felfedezett, verseimről sem tudott. Verseskönyvem, a Selyemgombolyag, melynek kapcsán elismerően írt rólam a Korunkban, csak később jelent meg. Dicsérete a Polikuskáról úgyszólván az első komoly biztatás volt számomra, s talán — sőt biztosan — nem is sejtette, milyen soha ki nem alvó, élesztő parazsat adott útravalóul arra a hosszú, szakadékos, sőt életveszedelmekkel kanyargó, mégis megszakíthatatlan útra, amely engem az írás, az irodalom mezsgyéjén mindmáig megtartott.

De Fábry szuggesztív egyéniségének, kritikai szigorának nemcsak a dicséretben volt formáló hatása, a megrovásban talán még inkább. Mert ha volt irodalmi kriSzenes Erzsi

Lapunk legutóbbi (19S7/7) számát teljes egészében a jubiláló Fábry Zoltán művének szenteltük. Megkésve két köszöntő futott be még, ezeket nyújtjuk át Fábry Zoltánnak és az olvasóknak.

hódolat Fábry Zoltánnak