Irodalmi Szemle, 1967
1967/8 - Gál Sándor: Áttörhetetlen köd (elbeszélés)
— Akkor ha lehet, reggel, Itt. — Megpróbálom. — Jó mulatást kisbeteg. — Kösz. Felállt, s ahogy jött, köszönés nélkül távozott. Volt a járásában valami furcsa, valami egyéni; mintha a világot akarta volna kigúnyolni minden lépésével, minden mozdulatával. A másik nem sokat tűnődött ezen. Ismerte és ez az ismeret megakadályozta, hogy különös jelenséget lásson benne. Végre újra egyedül volt. Gyomra felkavarodott és úgy érezte, az összerándult izmok görcsös merevsége átszakítja a rekeszizmát. Kicsit összegörnyedt, remélve, hogy így csillapodik a fájdalom, felenged a vaskemény szorítás. Egyik kezét a gyomrára szprí- totta, a másikkal az ablakot próbálta kinyitni. Kattant a zár, s a beáradó friss levegő liűs áradata újjászülte. Felegyenesedett, s a kitárt ablakból lenézett a kertre. A tavasz lombtalan fái mereven álltak a sötétben, s a bokrok olyanok voltak, mint valami guggoló óriások. A rongyos felhők között sápadtan siklott a hold sárga-ezüst gondolája. -Félemeletnyi magasság választotta el a föld puha, felfagyott testétől, amelyen a tavalyi lombok enyészete sötétlett, mint valami csodálatos perzsaszőnyeg. Nem tétovázott. Átlendült az ablakpárkányon és tompa huppanással ütődött a kert földjéhez. Védekezőn tartotta maga elé a kezét, ahogy a főidre ért, s mikor felegyenesedett, markában nedves, rothadó füvet és lehullott lombot szorított. Az áradó, nyirkos hűvösség megnyugtatta. Végre! Végre itt van, kint a szabad ég alatt. Az éjszaka magába fogadta, mint egy szerelmes asszony; csodálatos öleléssel karolta át és elrejtette a tomboló falak között élő sokszemű szörny elől. Ide nem jöhet utána, itt már nincs hatalma, se ereje. Elindult a néma fák között cél, és terv nélkül, neki a sötétnek, a csendnek. Sajgott a térde, talán meg is dagadt, de most már azt se bánta. Nekiütődött a bokroknak, apró cserjéknek; a rájuk rakódott friss harmat arcába szökött, de nem törölte le. Jólesett a hűvösség. A lakodalmas ház lármája és tompa puffanásai már alig érték utói. Nemsokára kiért az útra, és elindult a falu felé. Olyan mindegy volt, melyik utcán megy végig, olyan mindegy volt, hány kutya dühös ugatása kíséri... Egy volt a fontos: hogy elérje a hajnali autóbuszt. És a hajnal még messze volt. Talán még meg se született, csak gondolta, hogy majd az is utoléri. Az a nap, a tegnapi, letörölte a múltat, mint kisdiák a fekete táblát a nyelvtanóra végén. Valami megszűnt, meghalt, a mélységbe zuhant végérvényesen, visszahozhatatlanul. A vőlegény és a menyasszony álltak egymás mellett, s az a lány nem az ő menyasszonya volt, s az a vőlegény nem ő volt. A sok ígéretnek, fogadkozásnak ez lett a vége. De minek jött el? Minek nézte végig az egész szertartást? Mit akart? Mit várt? Talán azt, hogy a menyasszony odamegy hozzá és azt mondja: „Én téged szeretlek, a te feleséged leszek“. Ezt várta? Talán, de nem valószínű. Ilyen csodák nincsenek. A világ józan és a józanságot pénzben, házban, titulusokban mérik. Végigment a temetőkert mellett. Kapaszkodott felfelé a kálváriadombra, amelyen sűrű orgonabokrok várták a fényt, a májusi kitárulkozást. Talpa alatt megmozdultak az apró kövek, mintha valami ismeretlen erő életet lehelt volna beléjük. Mikor felért a három kereszthez, amely mögött hallgatag gesztenyefák őrizték az örökkévalóság minden tanúságát, leült a jobboldali lator keresztjének alapkövére, hátát nekivetette a felnyúló oszlopnak, és lenézett a sötétségben pihenő falura. Olyan idegen volt ott a mélyben minden, s mégis olyan ismerős; a tenyerét ismeri így az ember, a tenyér titokzatos vonalait, amelyek részekre darabolják, felosztják az eleven, élő kezet, s elrejtik az ember sorsát, jövendőjét. Olyan volt előtte ez a falu, olyan ismerősen idegen, titkokkal, babonákkal, emberi sorsokkal, tragédiákkal, örömökkel barázdálva a legmélyebb mélységekig, megfejthetetlenül, megismerhetetlenül. A lator keresztje megnyugtató hűvösséggel tapadt gerincére; itt már nem volt bűn, se bocsánat, itt már csak nyugalom volt, valami sejtelmes, időn túli állapot, amelyben mindent megmértek és helyére tettek. Munkát és jutalmat egyelően elosztottak, kinek-kinek érdeme szerint, túl a misztériumokon, túl a történelem mozgásán, olyan mélységekben, amelyet emberi mértékkel nem lehet megmérni. Így ült és várakozott a háromarcú, egyetlen szenvedést rejtő fej alatt, amelyet az ember törvényei feldaraboltak és külön-külön megöltek, hogy saját hatalmukat bizonyít-
