Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - Batta György: Szülőföldem

szükséges impulzusokat itthon, Gömörben mindig megkapom, mert jólesnek a sokszor naiv, de mindenkor őszinte reagálások írásainkra, s nem a levegőben szállong a cikk vagy a vers, ha akár csak egyetlen ember a földre kényszeríti azzal, hogy észreveszi, töpreng fölötte, és megállapít róla valamit, ami többnyire a jő és a rossz közötti skálán mozog.

Gömör egyébként is bővelkedik hagyományokban, nem kell merőben új alapokat vetni. Itt élt Madách, itt járt iskolába Mikszáth, erre gyalogolt Petőfi, micsoda lelkesen ír naplójában a hegyekről-völgyekről, a keskenyen kanyargó utakról, az emberekről. A felsorolást azért hagyom abba, mert semmi újat nem mondanék, hiszen az irodalom- történet készségesen áll az érdeklődő rendelkezésére. Okvetlen szólnom kell viszont egy itt élő művészről, Szabó Gyuláról, aki festményeiben és grafikájában megvalósította azt, amit Európa a költészettől még vár. Hogy mennyire megfelelő ez a vidék az alkotáshoz, azt ő bizonyítja életével és leginkább műveivel. Nem távozott nagyvárosba, s ha elutazott, a legegzotikusabb országból, a legcsábítóbb helyekről is visz- szatért.

Beszédén érezni palőcságát, műveltségén egyáltalán nem, műveltsége európai.

Szomorú szívvel írom: még a városa sem becsüli őt úgy, ahogy megérdemelné. Tudom, ezek a dolgok nem valók ide így, de én leírom, hátha elolvassa valaki.

Mert éppen Gömör, éppen ez a táj a végletek vidéke. A természet mindent megad az alkotáshoz, a rímek magukba szippantják a göncölszekér kerekeinek csengését, a madarak egyenesen a költeménybe repülnek.

Az emberek nem közömbösek a művészet iránt, csak valahogy nem tudják eldönteni: a markukba szorított kagyló valóban igazgyöngy-e, akármilyen hihetetlenül hangzik.

Z. Mináčovi: Fekete és jehér