Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Monoszlóy Dezső: Nem történik semmi (elbeszélés)
— Hát... A kínatak... — dadogta, de a főszerkesztő azonnal közbevágott. — Én is gondolkoztam a dolgon, s tudja, mire jöttem rá? Antikrimit kell írnunk— Antikrimit? — Igen. Olyan krimit, amelyikben nem történik semmi. — Gyilkosság se? — Nemcsak hogy gyilkosság nem, de semmi, egyszerűen semmi. Kispéteri értetlenül bámult a főnökére. — Ért engem? — Természetesen — bólogatott készségesen. — Hát akkor Írja meg. Ettől a mondattól zavart öröm mázolődott szét az arcán. A főszerkesztő már elég jól ismerte, és a vállára veregetett. — Szóval fogalma sincs, hogy mire gondolok? — Dehogyisnem! Nagyjából igen, csak a részleteiben... — Nézze, Kispéteri, maga eddig olyan krimiket irt, amelyek tele vannak eseménynyel, gyilkossággal, kábítőszercsempészettel, az egyikben, ha jól emlékszem, rengeteg gyémántot is raboltak... Ezzel szemben az én nyugdíjas öreg nagybátyám délelőtt elolvassa az újságokat, aztán megebédel, ebéd után egy órát sétálgat, utána megint a lapokat böngészi, megvacsorázik és lefekszik. Már régóta figyeltem az életét. Nem történik vele semmi. Hátborzongató história, ugye? — Igen. — Hát ezt írja meg. Persze, valami jó címet is ki kellene találni. — Ha abból indulunk ki, hogy nem történik semmi... — Nagyszerű, látom, hogy megértett. Nem történik semmi, ez a legmegfelelőbb cím.. Azonnal munkához láthat. Nézzen megfelelő alany után. — Hány flekk lehet? — Magára bízom. Amikor hazafelé indult, elégedetten dörzsölte a kezét. Pár órával ezelőtt még azt gondolta, hogy megfúrták, s most egyszeriben ez a váratlan megrendelés. Két hétig a szerkesztőségbe sem kell bedugnia az orrát. A főnök elég bogaras pasas, de azért ki lehet jönni vele. Egy ilyen nagybácsi-figurát könnyű lesz előkotorni. Otthon jóleső megkönnyebbültséggel végignyúlt a rekamién. Számot vetett az ismerőseivel, és úgy érezte, hogy könyökig vájkálhat az unalomban. A legjobb kiindulópont lesz, ha elsősorban feltérképezi egy napnak a keresztmetszetét. Ezt akár önmagán is elkezdhetné, holnap szándékosan semmit se fog csinálni, s este naplószerűen feljegyzi a megfigyeléseit. Másnap vidáman ébredt, körülnézett a szobában, s mindjárt megragadta a figyelmét az a végtelen sivárság, amely körülvette. A szobája az udvarra nézett, s reggelenként is sötét maradt. Máskor ezt a félhomályt némiképp tarkították a ki-be járó gyilkosok,, akik a lemállott fal mintáiból rábámultak, vagy éppen leültek a rozoga fotelba, és szivarra gyújtottak. Most azonban alkalma nyílt ezektől függetlenül szemlét tartani a bútorain. A kis szoba tele volt porral, pókhálóval és rendetlenséggel. Ki kellene takarítani — villant az eszébe, de aztán ezt a gondolatot elhárította magától. A fő- szerkesztő nagybácsija sem takarít, az csak újságot olvas délelőtt. A takarításban van valami mozgás, valami cselekményszerű. Bár az is igaz, hogy nem sok értelme van. A múlt héten is takarított, s most megint minden a feje tetején áll. Míg ezen töprengett, komótosan öltözködött, a postaládából kihalászta az aznapi újságokat, félrehúzta a függönyt, s nekiült sorban elolvasni a cikkeket. Egy idő múlva az volt az érzése, hogy már az összes lapot kiolvasta, pedig még csak a felénél tartott. Mintha már a múlt héten is ugyanezt írták volna, pedig azelőtt csak átfutotta a lapokat, Hasfelmetsző Jack egy váratlan mozdulattal mindig kitépte a kezéből. Ilyenkor aztán elindultak kettesben gyilkolni, de most ráért, hogy elolvassa az unalmas balesetjelentéseket, a sporthíreket, amelyekben ismeretlen csapatok veszítettek és nyertek. Értetlenül nézte a gólarányokat, de azért ezeket is áttanulmányozta, mert még csak tizenegy óra volt. Lassan különös fásultság fogta el. Az értelmetlen takarítás seprűnyelet dugdosott az orra elé. Néha egy mozdulattal meg-megrángatta a levegőt, szerette volna meghintáztatni a tiroli nőszemélyt, de a mozdulattal szinte egyszerre tudatosította, hogy nincs a szerkesztőségben, otthon van, s itt legföljebb a pókhálókat rángathatja. Alig várta, hogy ebédelni mehessen. A közeli kocsmában jó kirántott velőt szoktak
