Irodalmi Szemle, 1967

1967/10 - E. G. Viaňa: A bika

Eduardo Gonzalez Viana

E. G. Viaňa, fiatal perui prózaíró. Az itt közölt két novelláját a Casa de las Americas c. kubai irodalmi folyóiratból vettük át.

Csalással vették el tőlünk. A pocakos, gyér bajuszú, napszemüveges jegyző azt mondta, Don Felicianó az utolsó begyűjtésnél ki nem egyenlített habilitá- ciós kölcsön fejében kéri.

Útjára bocsátottuk. Egyik éjszaka leemeltük a keresztrudat. Jobb lesz így... csak menjen. Vigye magával szegénységünk vigaszát, legszebb álmainkat. Vágtasson úttalan utakon ... egyedül.

Mikor a gazda emberei jöttek érte, azt mondtuk, elcsavargott, magunk se tudjuk, merre. Az asszony úgy sírt, mintha gyerekét vesztette volna el. Hogy megnyugtassam, s a gazda embereit megtévesszem, azt mondtam, látták már errefelé a nyomát, látták égnek emelt farokkal, üzekedő tehenek között, tucatnyi üsző között.

Láttuk a „Sátánt“ bozótosban csatangolni, láttuk, amint átugrik árkon és palánkon, meredek hegygerincre hág, s mint fekete szélvihar zúdul le a völgybe.

Nincs ideje heverészni a fűben, aludni békés, kihalt mezőkön. Arrafelé veszi útját, amerre vadállatok rejtőznek a bozótban, banditák állnak őrséget, s bujdosó lázadók keresnek menedéket.

Kértük a Szüzet, tegye láthatatlanná a „Sátánt“. Változtassa fekete bikánkat felhővé, villámcsapássá. Vegye be a Gyermek égi barmai közé. Ezek készítik elő az ünnepeket, küldenek esőt a földre, teszik termékennyé a vetést, ők járnak le a hegyek közé csodákat tenni.

Abba tán belenyugodnánk, ha egy szegény ember udvarára tévedne be.

Könyörögtünk a Szűzhöz, hogy ne fogja be senki a „Sátánt“, hagyják, hadd menjen tovább.

Mikor meghallottuk, hogy a jószágkormányzó foglyul ejtette, éreztük, mindennek vége. Mert a madarat, a bátor embert és a szabad állatot nem lehet rabságban tartani. Azok hol itt vannak, hol ott, egy helyben sosem. Ezért éreztük elveszettnek.

Annyi bizonyos, hogy ezeken a száraz legelőkön sosem láttak még ilyen állatot, mint a mienk. A szülőföldemről hoztam. Ö a mi büszkeségünk, annyi idős, mint a fiam.

Nagy gazember a „Sátán“! Éjszakánként szerelmeskedik, játszik* féltékeny- kedik — reggel megjön a csavargásból, s maga a megtestesült jámborság.

Csavargó és fékezhetetlen. Olyan jó meleg, szélcsendes parti estéken a bő- gést hallgatni. Dobog, fújtat, pokoli zajt csap, fölfalja aj szomszédok palántáit. Ördögi pofája láttán már sokan keresztet vetettek.

Azért ne gondolják, hogy kártékony! Nemes, fajtiszta állat ez, akárki megnézheti. Elég egy pillantást vetni tűzvörös nyelvére, erős patáira, fényes, fekete

a bika