Irodalmi Szemle, 1967
1967/10 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
A Vozári Dezsőről írt portrém abban a számban jelent meg december 20-án, amelyben kassai előadásom kivonata, benne a Kisebbségi Géniusz. A fiatal, kommunista hírében álló poétáról ezt írtam: „...Vozári Dezső neve már kisdiák korában merült elő... A legelsők között volt Kassán, akit haladó irodalmi körökben nagy rokonszenv fogadott: merész volt, új volt... Vad és bizarr verseket írt. Fütyült a tanácsokra és a szabályokra... És az írók között a legfiatalabb volt. Aztán elhallgatott, és kiszaladt a balszélre... Sokat vártak tőle, de eltűnt... Most ezeken a hasábokon szólalt meg újra, nem is olyan régen. Ráfigyeltünk az új versek arcára. És ez az arc megférfiasodva a régi Vozári arcát mutatta: egyéni arcot! Egy lélekrejtő arcot, amelyre a legkönnyebben mondják rá a „cinikus“ jelzőt, pedig mögötte csak a lehiggadt láz melege van... Vele együtt új világrendet akartunk. Nemigen lett belőle semmi, de azért ebbe a mai világrendbe már nemigen fogunk visszabékülni. Vozári forradalmár, aki ezt az írásaiban vezeti le... Akik figyelik, olyanok, hogy már puszta érdeklődésük is azt jelenti: Vozári tehetség!“ Csak kedvderítő jellemzésül jegyzem meg, hogy „lovaggá ütő“ jómagam is csak 25, Vozári mindössze 21 éves voltunk. („A két Dezső“ epitetont, a Magyar Vasárnap, majd a Szentivánfürdöi Kúria, a „Dezsők és Rezsők egyesülete" fogalmazást pedig a 30-as évek második felében, a Csehszlovákiai Magyar Demokrata írókör megalapítása idején ragasztották ránk.) 1925 karácsonyára hazautaztam. De még leadtam a Melantrich-nyomdába egy portrét: ezt Fábry Zoltán írta rólam. Dzurányi leszignálta. A Fábry-írást itt, ebben a folytatásos ízelítőben (mely önéletírásom első kötetének csupán egyik, fél esztendeig tartó, de jellemző szakaszát villantja föl: az írók szervezkedését és első találkozásomat a későbbi sarlós fiatalokkal) — nem ismertetem részletesen, jóllehet számomra és a Magyar Vasárnap sorsára döntő jelentőségű lett. A kötetbe majd egészében beleveszem. Máig büszke vagyok rá: keblére ölelt a baloldali írőfront vezérpublicistája. Ez kárpótolt igazában a Madách-körért történő losonci kiebrudalásomért és az elkövetkező nyomorúságos kalamajkáért. Az Ojarcú magyarok kötetem megjelenéséig ezek a biztató sorok voltak vándorbotomban „Körösi Csorna Sándor aranyai". Csak néhány sorát ismétlem: „Győry... az elmúlt könyvétől, a „Százados Adósság“-főZ már nagyon messze van. Azóta igaz fájdalom lett benne: a nő, az ember, a magyar... Korlátoltság, embertelenség, butaság vesszőzték. Férfi lett... Sebekkel tép új sebeket, hogy gyógyítson. Ez az értelme, ez a küldetése. Ember a magyar embertelenségben... Es ezért soha nem lesz népszerű. Még korlátok kötik... De érezni: valami kavarog benne, érezni: valami elő fog törni... Csak el ne simogassák, el ne hízelegjék, el ne lopják... Ma még\ hiányzik a világos, tettes új akarat jormába-robbanása. De egyszer, talán holnap, talán holnapután, ő ott lesz az „Igazi svarumliniában". Ö is, hogy — több legyen, mindenkié legyen: egészen ember, aki elindult: kenyeret vágni az éheseknek! Holnap, holnapután? Már mai szava is — kenyérszegés. emberbátorság, jövő.“ Az arcképsorozatban legutoljára a Neubauer Pálról írott jelent meg egy héttel a rólam írt portré után. (Ö német regényeket írt, vita volt: magyar író-e.) A sorozat hangtalanul múlt ki. Harc közben halt hősi halált. Szíven lőtték. Magával vitte Simándy Pál, Kaczér Illés, Földes Sándor és Forbáth Imre portréját. Letiltották. Már működött a „triumvirátus“, mint rövidesen kiderült. Nem kapott temetést sem. Halotti torát csak kettesben ültük meg Dzurányival. — Nem kell a dolgot mellre szívni, pajtás — koccintott. — Amit akartál, nagyjában elérted. Ezt a letiltásból is láthatod. Az újjászervezés egyéves jubileumára pedig felemeljük a lap oldalszámát... Már ígéretet kaptam rá. Addig eloszlik a füst. Talán még az irodalmi, az iparos és a női mellékletek után a negyedik: az ifjúsági melléklet megteremtését is megérjük! „A két Dezső“
