Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - FIGYELŐ - Saučín, Ladislav: Szabó Gyula művészete

alapja a rajz, amely vésővezetésének — mondhatni — virtuozitást biztosit. A művészt ez a kicsiszolt tökéletesség néha egyfajta modorossággal fenyegeti. Szabó rajza a fekete alapba metszett fehér barázdák technikájában ölt alakot. Ezek a barázdák az ábrázolt tárgyak és figurák alacsony domborzatán vezetik az éles szögben hajló fényt, ■s ezek a nézőnek az élet testi és erkölcsi egészségét, rendjét és törhetetlenségét sugallják. A fekete és fehér nyugtalan kontrasztját idővel a fény- és árnyéktömegek ellentétének derengő hatásával tompította, s ezzel csak fokozta lapjainak expresszív drámaiságú intellektuális töltetét. Az 1950-es évek második felében Szabó fokozta lapjainak merész méreteit, s egy időben az árulkodó fekete háttérbe vésett fehér barázdák helyett a kép fehér síkjában elhelyezkedő nagy formák hatásával kísérletezett. Később ezt a két kompozíciós eljárást összekapcsolta. Ezáltal a kompozíciók dinamizmusa és szimbolizmusa még tovább erősödik. Néhány grafikai sorozatában alapnyomásként a színt is kihasználta. Ilyenek legújabb sorozatai, mint az Emberek, vigyázzatok! (1959), Forradalom-élet (1962), Ecce vita (1963), Besztercebánya (1967).

Szabó vallomásai a világról, a társadalomról és a civilizációról nem csupán esztétikai, hanem — és főként — eszmei-filozófiai jellegűek is, s nem az ontológia vagy egyenesen az egzisztencializmus, hanem az etika szempontjából. Innen a tény, hogy Szabó képeinek többsége morális példázat, amely irodalmi, sőt gyakran bibliai forrásokból táplálkozik. Emellett, amikor a művész valamilyen kozmikus harmóniáért kiált, sok munkája intellektuális egzaltáltságba csap át. Szabó gazdag festői és grafikai munkásságának egészében az emberiség kategórikus kérdéseire keresi a választ, és arra figyelmezteti a nézőt, hogy a megoldás valamennyi jóakaratú ember feladata.

Szabó Gyula: Önarckép, jametszet. A „Forradalom-élet" ciklusból, 1962