Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - DISPUTA - Csanda Sándor: Tévedések a Magyar Irodalmi Lexikon csehszlovákiai adataiban
Tőzsér Árpád jegyzetek Ki az a Fábry? Ki az a Fábrv? — kérdezte tőlem egy szlovák olvasó, aki a Pravda közleményéből értesült Fábry Zoltán újabb kitüntetéséről. S valóban: ki az az Író, akinek a munkássága olyan fontos a csehszlovák államnak, hogy az „érdemes művész“ cím után most a Munkaérdemrenddel is megtisztelik, de ugyanakkor műveit fel- fedezetlenül, illetve visszhangtalanul hagyják? Hogyan lehet egy író irodalmi „balügy“, ha létéről a nagyközönség csak hivatalos közleményekből és születés- napi protokollköszöntőkből értesülhet? S ha már a születésnapnál tartunk: az Író 70. születésnapját ünnepelve a Szlovák írók Szövetsége többtagú küldöttséget menesztett Stószra. A dlszebéden Ján Kostra köszöntötte az idős művészt, s a Szövetség üdvözlő levelét Vojtech Mihálik szövegezte. Mindez a tisztelet és megbecsülés, ha Írók részéről jön, egyben esztétikai értékelés is. De miért nem láttunk ebből az értékelésből, méltatásból leírva, megfogalmazva is valamit? Miért nem próbált a Pravda, a Kultúrny život, a Predvoj az író életművének és a Munkaérdemrend komolyságának megfelelő súllyal felelni a szlovák olvasó jogos kérdésére: Ki az a Fábry? S a dolgok összefüggnek: Rudolf Olšinský a rimaszombati járásban ingerülten tapasztalja, hogy jártában-keltében „rövid és érthető kérdéseire érthetetlen válaszokat" kap. [Kultúrny život, 1967/35). S a kérdést nem teszi ugyan fel, de ott van az a sorok között: Kik itt ezek az érthetetlen nyelvű idegenek? S minket most nem Olšinský Ingerültsége és türelmetlen hangja bánt elsősorban, hanem az, hogy egy szlovák publicista 1967-ben, huszonkét évvel a felszabadulás után csodálkozik rá először a szlovákiai magyarok létére. S vajon miért csak most? A címben feltett kérdésre s erre a miértre a válasz azonos gyökerű. A Kultúrni tvorbában (1966/46) Jozef Dunajovec az utolsó dunai (csallóközi) vízimolnárokról néprajzi jellegű riportot Ír. S a műfaj s a tudományág (néprajz!) követelményeit figyelmen kívül hagyva arc nélküli sémafigurákat teremt, akiknek nyelvéről, sajátos szakterminológiájáról, ruházatáról, szokásairól, hagyományairól semmit sem tudunk meg. Itt az elhallgatás szándéka már nyilvánvaló. S ennek a szándéknak köszönhetjük, hogy huszonkét évig a szlovák irodalomban (regényekben, drámákban, riportirodalomban), irodalmi lapokban, folyóiratokban, történelemkönyvekben, néprajzirodalomban hiába kerestük valóságunk jegyeit és képét. Így kerülhet aztán sor 1967-ben a szlovák olvasó s a fiatalabb nemzedékhez tartozó publicista kérdésére: Ki az a Fábry, kik azok a szlovákiai magyarok? Igaz, a kérdés maga már haladás, érdeklődést jelez, csak végre a válaszokat is hallani szeretnénk, s nemcsak a pártsajtőból. ... A „klub-nemzedékről“ Pinc ürügyén Az idén a Losonc melletti Pincén táborozott a csehszlovákiai magyar fiatalok egy csoportja, s hadd tegyem hozzá mindjárt, hogy népes csoportja. A közel másfél száz fiatal formába tanácstalankodása úgy Is meggondolkodtató tény, hogy kallódás-veszélyt jelez. Ha a fiatalok tömegeit egy máig konkrét tartalom nélküli jelszóval („Ifjúsági klubokat!“) mozgásban lehet tartani, akkor ez belső, gondolati bizonytalanságról árulkodik. S még jó, ha csak belső bizonytalanságról: sajnos, a mi klubnemzedékünk (a mai 18—28 évesek) egy részére a külső bizonytalanság talán még jellemzőbb, mint a világnézeti tanácstalanság. Egy éve Kardos István számokkal, statisztikai adatokkal bizonyította, hogy a magyar
