Irodalmi Szemle, 1967

1967/9 - Győry Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye (III. folytatás)

Ö békét keresett, otthont. Előttem kusza utak, hányatott élet állt. Tudtuk. Én a Kassai Napló ban „Oj megváltót teremni a világnak" hirdettem a magyar szenvedés céljául, s olyanokat írtam versben huszonnégy éves hévvel:

„Addig facsartattam s kínzattam, míg zászlóvá sodort a hit, düh, nyomorúság

bélpoklosok, éhezők s szent hóbortok kezébe.

Már visznek: mint a fáklyát, begyújtani száz korhadt barrikádnak!

Már látnak: mint viharszélt, dagasztót ezer tomvadó haragraI“

A tenperamentumos, de ízig-vérlg racionális lány a Bankón sétálgatva, vagy a ci- gánynegyedi Deutsch kereskedő öj városvégi nagy házának fürdőszobás garzonlakásában — ahol Jarnőval laktam és ahol szívességünkből több érdekes és titkos tété á tété zajlott le a tüzérkaszárnyán túli homályos estéken szinte „órarend“ szerint — ilyenkor józanul rázogatta a fejét és kinevetett. Doktorátusra készült. Nyaranta gazdag pesti rokonainál nevelkedett. Adyból is csak a Léda-verseket szerette. Egyetlen síp sem volt lelke orgonáján az én kisebbségi magyar gondjaim vox humanájára és kavargó regisztereire.

Nevetett. Pedig tetszett neki „küldetés-tudatom“, prédikátorszerepem: afféle trópusi fűszer volt számára a földi örömökbe csakazértis lecsábított „csókolózó próféta*1 ízéhez.

Hónapok óta először találkoztunk. Magáról az estről nem esett szó. Volt egyéb elmondani valónk.

— Az est után reggelig együtt lehetünk. Még át kell öltöznöm estélyibe — mondta a Széchenyi-liget sarkán.

Ebben nem találtam semmit. Estélyibe? Hát estélyibe. Beültem egy kisvendéglőbe, átolvastam az előadásomat, s majdnem elkéstem a Schalkházból, ahol az estet rendezték.

A művészszobában jelentkeztem.

— Siker! — mondta egy fiatal rendező a függöny-kémlelőnél.

Én is kikukucskáltam.

24. Zsakettben a szószéken

A terem tele volt. Az első sorokban sok estélyiruhás nőt és néhány aranygalléros uniformist láttam. Azt hittem, a szokásos rendőrségi ügyelet.

— Prológus. Elmondja Győry Dezső — hallottam máris a nevemet a nagy „kiállásra" büszke elszántsággal, de nem minden lámpaláztól mentesen.

Évtizedeken át mindig kisebb-nagyobb lámpalázzal küszködtem. Sokszor kellett föllépnem, sohase szerettem. Ojarcú magyarok című kötetem megjelenéséig bántott, zavart és sok keserűséget okozott az a fogyatékosságom is, hogy nem tudtam „szavalni". Pedig akkor a szlovenszkói magyar városokban ez volt a divat, és persze majdnem az egyetlen lehetőség is személyesen érintkezni a közönséggel. Ez volt az írói szereplés és a jó értelemben vett népszerűség módja. Nyíltan be nem vallva, de magamban bánkódva irigykedtem akkoriban Mécsre és ölvedire, föllépéseik hangos sikerére.

Abban a zsakettben várakoztam most Is a függöny mögött, amelyet a már megtagadott és szégyenlett Hangulatok kötetem tiszteletdíjából — első és 1950-ig utolsó honoráriumomból — Édesanyám csináltatott. Pedig tudtam, hogy zsakettet csíkos szürke nadrággal csak délelőtti viziteken vagy matinén illik fölvenni, vacsoraidőben már csak szmokingot, nagyestélyre vagy bálra és esküvőre pedig frakkot.

De hát hol volt nekem szmokingom és frakkom?

Mécs és ölvedi ügyesen megoldotta az „estélyi“ ruha gondját: a „nagy“ Laci krémszínű-fehér reverendát hordott világoskék cingulussal, a „kis“ Laci fekete, sujtásos magyar atillában büszkélkedett, és hozzá aranyrojtos kétszárnyú fekete selyemnyakkendőt viselt, amelyet „Petőfi-nyakkendőként“ hallottam emlegetni.