Irodalmi Szemle, 1967
1967/9 - Duba Gyula: Futunk a boldogság után
3 Imbolyogva, nyikorgó karosszériával igyekezett ki az öreg Tatra a városból, néhány percig versenyt íutott a hármas villamossal, majd fáradtan köhentett néhányat, és mögötte maradt. Marcinkó szilárdan, de érzékenyen tartotta a volánt. A terebélyes Berta ült mellette, vastag kötött szvetterben és fejkendőben, tisztelettel nézte a vezető lábát, mely rugalmasan nyugszik a gázpedálon, és tökéletes automata módjára fel-alá emelkedik, ring és játszadoz, mint a puha macskaláb az egérrel. Aztán a jobbkezét figyelte, ahogy a sebességeket váltja, és hallgatta az ülés alól, a sebességváltó szekrényből előtörő, fogcsikorgatáshoz hasonló zajokat, mintha ezekkel tiltakozna a kocsi a munkájába való beavatkozás ellen. A hátrafelé igyekvő fákat és telefonoszlopokat is megfigyelte Berta, és magában elégedetlenkedett. Ilyen gyorsasággal oda nem érnek, csak holnapután. Ki is mondta aggodalmát, de a vezető megnyugtatta, hogy ha kiérnek a nyílt terepre, teljes sebességre kapcsol. Tiszta októberi hajnalon indultak útnak, éppen kelt a nap, a széles, szürkéskék fátyol felett mint vérvörös korong igyekezett magasabbra a horizont peremén. A szántóföldekről, apró füstgomolyagokként, párák szálltak, s mire méternyi magasságba értek, elenyésztek. A gépkocsi most egyenes úton futott, elhagyta a város utolsó házait, a városszéli üzemeket, motorja egyenletesen dohogott, és egyre fokozta sebességét. Hetvenessel futhatott. Gyakorlott fül észrevehette, hogy zúgása egyre bizonytalanabbá és erőltetettebbé válik, a motor jelezte, hogy utolsó erejét dobja az iramba. Marcinkó homlokén izzadságcseppek gyöngyöztek, siltes sapkáját a fejebúbjára tolta. Néhány kilométer után mérsékelt emelkedő következett. Marcinkó felsóhajtott, levette a gázt és visszakapcsolt. Aztán még kétszer kapcsolta vissza a sebességet, már lépésben haladtak, míg végre felértek a hosszú emelkedő tetejére. Onnan kissé rövidebb, de meredek lejtő nyúlt előttük, nyílegyenes betonút, vége az apró őszi párákba vész. Itt már levette lábát a gázpedálról, néhányszor nyújtóztatta, kikapcsolta a sebességet, és üresen hagyta futni a kocsit. S a szögletes bárkát önsúlya és a lendület fokozódó iramban hajtotta a parton lefelé. A karosszéria csavarjai és eresztékei panaszosan kezdtek nyikorogni, vinnyogó, erősödő jajszóval felsírt a differenciál, s a kikopott út mélyedései olyanokat dobtak a kocsin, hogy utasai azt hitték, a levegőbe száll velük, és elrepül. S a vidék is repülni látszott, a táj rohanva mutatta arcának egyre újabb és újabb vonásait az ablakon. Fehér szikrákként villantak fel az út jobboldalán a százmétereket jelző kövek. Marcinkó felemelt fejjel messze előre nézett, a terebélyes Berta kipirult arccal óvatosan átkarolta a vállát. Zelenákné elragadtatásában felkiáltott: — Milyen jő nekünk, madarak vagyunk... autóval repülünk a boldogság után...! S erre még a terebélyes Berta is elmosolyodott, Marcinkó meg egyenesen belepirult, mert Zelenákné nyilvánvalóan úgy értette, hogy most az ő boldogságuk után repülnek. Váltakozó sebességgel így utaztak néhány órán át, s örömüket csak az zavarta, hogy könnyen elhagyta őket az összes hátulról jövő autó. S ahogy elrohant mellettük, némelyikük ingerkedve feldudált, a másik utasai vidáman lengették feléjük a kezüket, úgy bíztatták őket. Vadul pöfögve még egy traktor Is elrobogott mellettük. Így érték el a hegyek lábát, az igazi meredélyeket. A kocsi nőutasait itt érte az első kellemetlen meglepetés. Hosszú és meredek szerpentin kanyargott előttük a hegyoldalban, Marcin- kónak már az első kanyarban kettesre kellett kapcsolnia. S a következő kanyarban már egyesre kapcsolt, mert a motor hörögve küzdött a roppant feladattal: felszállítani a terebélyes Berta hatalmas testét az emelkedőn. A négy léghűtéses henger kétségbeesetten fulladozott. A szerpentin közepéig sem mászott fel a bárka, amikor Marcinkó minden figyelmeztetés nélkül megállította, és ellentmondást nem tűrő hangon felkiáltott: — Kiszállni...! Megtolni a kocsit. Ugorjatok! S hangjában olyan határozott elszántság és parancsoló erő csengett, hogy Zelenákné szinte kibukott igyekezetében a kocsiból, s Berta is meghökkenve és készségesen engedett. Nekifeszültek hátul a csomagtartó ládának meg a pótkeréknek, és nyögve, izzadva tolták fel a megkönnyült bárkát a szerpentinen. Marcinkó a volán mellett maradt, fejét csavargatta, és amikor a motor egyre rekedtebben köhögött, kiordított az ablakon: — Most toljátok, lányok, mert visszaszalad az autó! S amikor felértek a hegytetőre, megállította a kocsit, kiszállt, és kedvtelve nézett le
